Big(s) in Japan

Indulásunk 1 éves évfordulója alkalmából következzen most a Big(s) in Japan blog utolsó bejegyzése: egy kis összegzés és öninterjú, mindenkitől...bizony, az utolsó körre beszállt Attila is, sőt, néhány kérdés erejére Zsombi is beugrott. ;)

Milyen várakozásokkal, érzésekkel vágtál neki az útnak?

Ricsi: Inkább kíváncsisággal vágtam neki. Mivel rövidebb időre már többször jártam a Szigeten, így nagyjából tudtam mi vár ránk. Kíváncsi voltam, hogy viseli Gica és Zsombi, hogyan tudunk boldogulni életvitelszerűen egy idegen helyen.

Ági: Én nagyon vártam az utat, főleg azt, hogy kicsit kiszakítson a megszokott hétköznapokból. Ami persze cseppet sem volt szürke vagy unalmas, nade 10 hónap Japánban? Igazából el sem tudtam képzelni, mi vár ránk, de abban biztos voltam, hogy tele lesz kalanddal és újdonsággal.

Attila: Voltak bennem bőven kételyek az utazással és az itt éléssel kapcsolatban. Hallottam sok mindent, olvastam sok mindent és mondtak sok mindent. Ehhez jött a Covid mizéria, amit Japánban, mint minden más dolgot, egy kicsit másképpen kezeltek. De szerencsére a végére nem voltak olyan szigorúak a karantén szabályok, így nem kellett min. 5 napot egy karantén hotelben tölteni. A másik nagy dilemma az étkezés volt, amiről sokat hallottam már. Voltam kint régebben 2,5 hetet és nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, úgy gondoltam, hogy nem viszek itthonról semmi ételt (amit hivatalosan nem is lehetett volna vinni sem a bőröndben, sem abban a csomagban, amit mi előre kiküldtünk), majd megoldom magamnak ott valahogy. Hát ez a megoldás az lett, hogy harmadik napi ott tartózkodáskor, úgy örültem egy Mc Donalds-nak, mint életemben soha. Ez a szeretet a 10 hónap alatt végig kitartott.

Mit gondoltál az országról, mielőtt jöttél?

Ricsi: Mint említettem nagyjából ezzel tisztában voltam. Tudtam, hogy egy szabályokkal teli, rugalmatlan társadalomba csöppenünk, ahol jólét és nyugalom uralkodik. Nem mellesleg az országról tudtam, hogy gyönyörű, szóval vártam, hogy valamennyire felfedezzük.

Ági: Őszintén szólva, én nagyon sokáig hallani sem akartam arról, hogy én valaha is a távol-keletre utazzak. Egyáltalán nem hozott lázba és az ott élő emberek sem. Kicsit sem tudtam velük azonosulni. Azt hiszem volt bennem egy kis negatív előítélet. Aztán ez az évek során sokat változott, alapvetően nyitottabb lettem az új dolgokra és nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz egy teljesen idegen kultúrában élni. Valamennyire kihívásként tekintettem rá.

Attila: Tiszta utcák, pontos tömegközlekedés, zsúfolt város, öltönyös munkába járó emberek, pontosság, precizitás.

Mi volt a legnagyobb kihívás a 10 hónap alatt?

Ricsi: Elviselni a rengeteg - általunk feleslegesnek vélt – szabályt.

Szabály, szabály, szabály...

Ági: A legelső sokk, mely aztán bosszúsággá alakult és végig elkísért, az a maszk viselés…mindig minden körülmények között. 

Az elején még magyarosan kezeltük a "kötelező" maszk-viselést :)

Emellett a japánokkal való kommunikáció sokkal nehezebb volt, mint vártam. Abban a hitben voltam, mielőtt jöttünk, hogy itt szinte mindenki beszél angolul, hiszen a japánokról az az általános kép, hogy holtig tanulnak, szorgalmasak, és hát Japán az egyik legfejlettebb ország. Így tényleg meglepő volt, hogy az idegen nyelvvel ennyire hadilábon állnak. Kellemetlen volt, hogy a boltokban nem nagyon tudtam segítséget kérni. Sokszor egy-egy látnivalónál nehézséget okozott a jegyvásárlás is vagy az étkezdékben, büfékben az ételrendelés. De, ami a legzavaróbb volt, hogy az egyébként nyitott anyukákkal és gyerekeikkel egy kukkot sem tudtunk beszélni a játszótereken, játszóházakban, pedig biztos sok érdekes témáról diskurálhattunk volna. Szerettem volna jobban megismerni a japán gyereknevelési szokásokat és az anyukák életét.

Egyszer azért sikerült alaposan meglepni minket a vonaton :) (Nézzétek meg alaposan)

Nagyon ritkán azért egészen egyértelműek voltak a boltban a címkék :)

Attila: Megszokni az egész rendszert, ami Japánban van. Ehhez kellett kb. 5 hónap. Utána már nem foglalkoztam a furcsaságaikkal, nem húztam fel magam a hülyeségeiken, csak mosolyogtam  egyet rajta.
Addig nagyon rossz volt, amíg megpróbáltam megérteni, hogy mit miért csinálnak és miért úgy csinálnak. Amikor ezt az egészet feladtam és többet ezzel nem foglalkoztam, akkor hirtelen minden jobb lett.

Mit volt a legnehezebb megszokni? Hogyan kezeled ezt a dolgot most, a végén?

Ricsi: Azt, hogy az irodában egész nap le voltak húzva a redőnyök és bár tele volt ablakkal, mégsem nyitottak ki egyet sem, szinte soha… Furcsán dolgoznak ott kint… Mesterséges fénynél és „mesterséges” levegőnél, ha mondhatom ezt a légkondira.

Amit még nehéz volt megszokni, azok a nyári napok… pokoli meleg, pokoli páratartalommal.

Egyiket sem viseltem jól a végén sem…

Nyáron inkább meg sem mozdultunk...:)

Ági: Őszintén bevallom, hogy a 24 órás anyaságot. Persze ezt babakorban mindenki megtapasztalja, de azért az nagyon új volt, hogy nem jöttek a mamák, mi sem tudtunk csak úgy átugrani hozzájuk, elmaradtak a családi és baráti összeröffenések, vagy az addigi rendszeres foglalkoztató programok. Illetve, ha kicsit ki szeretett volna engedni az ember, nem volt ott SzuperMimi vagy SzuperMama, hogy besegítsen. Nem volt felfrissülés, hanem minden nap és egész nap ugyanaz. Át kellett állítani az agyam egy teljesen új élethelyzetre és egy új napirendre. Ráadásul egy idegen helyen.

Ebből fakadóan a másik, amit nehéz volt megszokni, hogy mindig jó előre meg kellett tervezni, hogy legközelebb hova tudunk menni, az merre van, milyen közeledési eszközzel és milyen úton jutunk oda, stb. Egy szóval ki kellett töltenünk a napokat Zsombival, ez nem mindig volt könnyű.

Persze mindkét dolog sokkal gördülékenyebb lett az idő múlásával. Lelassultam a hétköznapokhoz és Zsombihoz, és most már örülök, hogy az ovi előtt még ilyen tartalmasan ki tudtuk használni ezt az időszakot.

Attila: Az ételeiket volt nagyon nehéz megszokni. A végére már a gyomrom is elég jól megbarátkozott velük.

Mi ment könnyebben, mint vártad?

Ricsi: Attól tartottam leginkább, hogy Gica és Zsombi nem találja majd fel magát a hétköznapokban. Szerencsére ennél távolabb nem is állhatna a valóság az én félelmemtől, szóval ez nagyon nagy segítség volt nekem a mindennapokban.

Ági: A közlekedés és a tájékozódás. Otthon mindenkinek azt mondtam, hogy persze, Zsombival megyünk majd össze-vissza, de majd az otthonunkat sem fogom megtalálni és azt sem tudom, hol kell leszállnom a buszról. A tökéletes japán közlekedés azonban megfogta a kezem és el sem engedte azt 10 hónapig. :) Minden egyértelmű, az állomás neveket még mi is el tudjuk olvasni, a Google nagyon jól tervez és mindenki mindig magától segít, ha azt látják, hogy tovább gondolkodsz valahol 30 másodpercnél. A végére már Zsombi is tudta, hogy melyik vágányról merre megy a vonat. :)

Attila: A vezetéstől tartottam a legjobban, mert soha nem vezettem még jobb kormányos autót, és sose vezettem még az út bal oldalán. Tehát volt bennem bőven félelem ezzel kapcsolatban. Ehhez még hozzájött az a tény is, hogy Japánban vagyunk és teljesen más a vezetési kultúra. De ezzel kapcsolatban teljes mértékben pozitív csalódás ért. Japánban a forgalom nagyon lassú, és nagyon szigorúan betartják a közlekedési szabályokat. Betartják a sebességhatárokat és szigorúan tartják a követési távolságot, még piros lámpánál is, miközben várakoznak. Ezért viszonylag hamar bele lehet rázódni az itteni közlekedés ritmusába. Nem nyomnak le senkit az útról, nem dudálnak le és nagyon óvatosan közlekednek. Itt nagyon komoly vezetési kultúra van, ami a szabályok betartásán alapul. nagyon sokat tanulhatnánk tőlük ezen a téren is.

Mi volt a legszebb élmény?

Ricsi: A legszebb élmények nekem mindenképp azok a vacsorák/összejövetelek, amik azt bizonyítják, hogy barátokra leltünk kint: a Kocoglu családdal való oda-vissza vacsora, vagy a szomszédokkal eltöltött Yakiniku King-es összejövetelre gondolok. Illetve az, hogy az a japán kollega, akivel „vezetés gyakorlás” címszó alatt havonta egyszer bejártuk a környéket, szervezett egy plusz búcsúvacsorát nekünk, és elérzékenyülve búcsúzott tőlünk.

A Kocoglu famíliával

A legjobb japán szomszédokkal :)

Ági: Azt hiszem az már akkor eldőlt, mikor ott jártunk, hogy számomra ezt nem lehet felülmúlni. A válasz: Gamagori, a kis ékszerdoboz Takeshima-szigettel. A szemet és a lelket gyönyörködtető élmény volt minden egyes négyzetcentiméter. Azóta is melegséggel tölt el, ha rágondolok. Nekem ott jött át az igazi autentikus japán élmény, amit már nagyon vártam.

Háttérben a sziget

Fel, a szentély felé

Attila: Nekem kettő volt: a Mount Fuji, és a Universal Studios Osaka élménypark.

A Fuji meghódítása

Universal Studios Osaka

Zsombi: A hófehérkés park volt a kedvencem.

Zsombi a kedvenc parkjában (Nishiyama)

Mi volt a legmeghökkentőbb élmény, tapasztalat?

Ricsi: Az Universal Studios Osaka. Elképesztő az egész, én még sosem voltam ilyen jellegű témaparkban. 

A másik, az a Buddha szobor Nara-ban. Ott elállt a lélegzetem.

Ági: Egyértelmű! A reggeli torna, amit egyik pillanatról a másikra több száz japán kezdett el gyakorolni körülöttünk teljesen egyszerre a Monkey park élményfürdőben. A mai napig nem tudok efelett napirendre térni.

Igen, ők mind elkezdtek tornázni...

Attila: A legmeghökkentőbb, hogy a Japánok mekkora nagy jólétben élnek, és, hogy volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen egy igazi jóléti társadalom. Mi itt Európa közepén csak álmodni tudunk egy ilyen jólétről, és amíg az ember a saját szemével ezt nem látja és nem éli át, addig el sem hiszi, hogy ilyen létezik.

Mi, az amit „hazaviszel”?

Ricsi: Komolyan mondom, lassabban, és nyugodtabban vezetek mióta megjöttünk. Egy kicsivel legalábbis :D

Illetve „hazahoztunk” két japán kollégát, szóval megvan a folytonosság.

Japánok Palotán :)

Ági: Ricsinek ne szóljatok, de azt hiszem otthon is jobban ráállok a szelektív kukákra. Persze nem olyan véresen komolyan, mint ahogy itt csinálják, de pár fokkal jobban, mint ahogy eddig csináltam. --- Na, ezt a bekezdést még Japánban írtam, itthon egyelőre borzasztóan élvezem, hogy csak egy kukánk van. :)

A másik pedig talán a türelem. A „Minek rohanni?” felfogás, amiben a japánoknak teljesen igazuk van. Például nem türelmetlenkedek az utakon, a boltban, már nem próbálok mindent fénysebességgel bepakolni a szatyrokba, kilátástalan versenyre kelve a pénztárossal. Vagy ha bárhol sorban kell állnom, akkor nyugodtabban teszem azt.

Attila: Nagyon sok élményt, munkatapasztalatot, azt a sok kedves ember emlékét, akikkel ott tudtam találkozni, megismerkedni.
Nagyon sok jó ötletet, szokást, amit mi másképpen is csinálhatnánk itthon és sokkal boldogabban tudnánk élni.

Zsombi: Japánban legjobban a játékokat szerettem. Főleg a vonatokat.

Mi az, amit nagyon szívesen „itt hagysz”?

Ricsi: A szemetet és a bankrendszert.

Ági: A sok értelmetlen szabályt, s az ezzel járó merevséget. Nagyon hiányzott itthonról az a szabad érzés, ami alatt azt értem, hogy sokkal több mindenről dönthetünk a viselkedésünket illetően. Sokkal szélesebb skálán mozog az elfogadható. Japánban a spontaneitás teljes hiányával volt dolgunk.

És a puritán játszótereket! :D

Néha egészen sajátos módon turbóztuk fel a játszótéri élményt :)

Attila: A japán ételeket, azokat nagyon szívesen ott hagyom nekik a szigeten. Az étkezés egy nagy kínszenvedés volt az elején, amíg az ember meg nem találja azokat az ételeket és alapanyagokat, amik hasonlóak a mi étkezési kultúránkhoz. Persze ezeknek a forrását is meg kell találni, ami nem is olyan egyszerű, de az a meglepő az egészben, hogy vannak olyan boltok, ahol rengeteg európai alapanyag beszerezhető (Kaldi Coffee Shop). Itt még Vegetát is tud az ember venni, de rengeteg az olasz és az amerikai alapanyag, persze a nagy kávéválaszték mellett.

A magyar kollégák által hozott májkrém pont úgy kellett, mint egy falat igazi kenyér

Zsombi: A néniket. Nagyon nem szerettem a boltos néniket.

Mi fog hiányozni?

Ricsi: Josui, egy kicsit. Szerettem ott lakni, jó környék.

Josui-ban is megvolt a Baglyasunk :)

Ági: A sok praktikus megoldás és a kényelmes dolgok. Például, a tisztaság, a dolgok kiszámíthatósága, illetve, hogy bárhol lehet pisilni vagy az automaták jóvoltából inni valamit. :) 

Attila: Az, hogy ebben az országban mindenki mosolyog és boldog. Nekünk ezt kéne tőlük első körben eltanulni.

Zsombi: A törpék a hófehérkés parkból.

Mi volt a legbizarrabb kulináris fogás?

Ricsi: Kipróbáltam sok mindent szerencsére (?). A legbizarrabbak a cápaporcogó, a szárított rája, a natto (ez valamiféle erjesztett bab… még a japánok fele sem szereti, és messze ez volt a legrosszabb, amit VALAHA ettem), illetve ami még nekünk bizarrnak számít, az a nyers lóhús (basashi) – ez egyébként meglepően jó volt.

Szárított rája

Nyers lóhús

Ági: Amikor azt hittem, szószos csirkesaslikot vettem, de kiderült, hogy nem hús, hanem csirkeporcogók voltak a nyársra húzva.

Attila: Nyers lóhús apróra felvágva, megkoronázva a tetejére tört nyers tojással (nem ettem belőle, de nézni is rossz volt).
Finom a nyers hal, még egy szintig ehető is, de ha a vacsora teljes egészét ez teszi ki, ráadásul a legtöbb esetben köret nélkül, az azért próbára tudja tenni az ember emésztőrendszerét.

Mi volt a legfinomabb, amit kóstoltál?

Ricsi: Nagyon finom csokikat és sütiket esznek.

Kedvenc sütink a kedvenc cukrászdánkban......ahol Ricsi szülinapi tortáját is profin elkészítették.

Ági: Két nagy kedvencem lett: az egyik a gyoza, a másik pedig a japán curry. Bármelyik nap meg tudnám enni őket. :) Az első eredetileg egy kínai gőzölt és pirított töltött tészta, utóbbi pedig teljesen más, mint az indiai curry. A japánok természetesen nagyon büszkék a sajátjukra, ami sokkal sötétebb, édesebb, viszont kevésbé fűszeres, mint indiai párja.

Gyoza

Japán curry szósz egy jó kis rántott husival

Attila: Nagyon sok finom édességük van, amiket valahogyan úgy meg tudnak csinálni, hogy szerintem a svájci édességeket és csokikat simán lekőrözi.

Zsombi:

Zsombi is a sütikre szavaz :) (Meg a tejbedarára)

Hogyan viselted a hétköznapokat? Mi jelentett nehézséget, mi az, ami feltöltött?

Ricsi: Mivel elég sok mindent tanultunk, és sokfelé mentünk is, így viszonylag gyorsan teltek a hétköznapok. A hétvégék feltöltöttek: elmenni egy parkba, beszélni a családdal itthon, vagy beülni a srácokkal időnként.

Ági: Hát voltak hullámvölgyeim. Elég sokáig nem volt honvágyam, hiszen mindig volt dolog, minden újdonság volt. Aztán amikor beálltak a hétköznapok, akkor jöttek azért a kihívások. Nyilván mindennap volt feladat, hiszen egy közel 3 éves volt velem és ez sokszor segített is. Viszont szegény Zsombinak sem volt társasága rajtam kívül, így nem mindig volt könnyű rávenni, hogy ne csak rajtam csüngjön. Bár azt hiszem ezt nem kell sok anyának bemutatni. Amikor az időjárás kedvezett nekünk, meg sem álltunk, mentünk ide-oda, illetve nyáron sokat segített, hogy volt egy kis felfújható medencénk az udvaron.

A 10 hónap fő támogatója a turkálós babakocsink volt :)

Rossz időben aztán jobban előjött számomra például a felnőtt társaság hiánya, már nagyon ki voltam éhezve a kommunikációra, amit a heti videóbeszélgetések enyhítettek ugyan kicsit, de azokat sem volt könnyű összehozni az időeltolódás miatt. Meg hát az azért nem az igazi. Végig nagyon hiányzott a család és a barátok. Hogy csak leugorjak a ház elé és máris ismerősökbe fussak.

A legnehezebb az utolsó 1-2 hónap volt, mert akkor már túl sok ötletem sem volt, hogy hova menjünk, hiszen ami babakocsival elérhető volt a környéken, azt már mind bejártuk. Zsombi is egyre többször elkámpicsorodott, mert honvágya volt. Egészen hihetetlen, hogy mennyire tudatában volt annak, hogy ő Magyarországon lakik és hogy mik azok a dolgok, amik neki hiányoznak onnan. Semmit az ég világon nem felejtett el itthonról.

A speciális "adventi" naptárunk hazautazáshoz :)

Ami feltöltött, egyrészt az volt, amikor Zsombival el tudtunk menni egy új helyet felfedezni. Ezek általában gördülékenyen mentek, és nagyon szép élményekkel gazdagodtunk.

A másik pedig EZ. A blog. Ez volt az én igazi énidőm, csendben, kávéval és csokival. :P Nem csak az írása, hanem a publikálás utáni visszajelzések is hatalmas töltést adtak nekem, és szívet melengetőek voltak, hiszen ez is egyfajta kommunikáció volt az otthoniakkal. Napokra lendületet tudott adni. :)

Attila: A hétköznapok nagy része munkával telt, utána meg a hazaút is felemésztett egy kis időt, tehát ezek a napok úgymond egy séma alapján épültek fel. Utazás-munka-utazás - esetleg egy kis bevásárlás - vacsora-lefekvés, és ez ismétlődött.
Nehézséget egyedül sok esetben a lassú közlekedés jelentett, kiváltképpen pénteken a hazafelé út, sokszor 15 km távolság kocsival több, mint egy órába is került.
Feltöltődést egyedül a hétvége jelentett.

Milyen kapcsolatokra tettél szert?

Ricsi: Határozottan jókra. Munkában és azon kívül is sikerült társaságot találni, aminek nagyon örülök.

Ági: Igazán szoros, igazából már baráti kapcsolatunk a szomszédainkkal alakult ki, Rieko-val és a két kislányával Yuna-val és Riina-val. Ők rendkívül szimpatikus család voltak, az anyuka a japán átlagból kilógóan laza volt, már gesztusokból is értettük egymást. Folyamatosan tanítottak minket a japán szokásokra, mi pedig a magyarról meséltünk nagyon sokat nekik. Több közös programunk is volt, illetve oda-vissza vendégeskedtünk egymásnál. Legnagyobb örömünkre pedig 3 éven belül terveznek egy magyar utat, így akkor újra találkozhatunk és megmutathatjuk nekik az itthoni csodákat.

Egy másik, szívet melengető kapcsolat Ozan török barátunkkal, feleségével, Chika-val és két kislányukkal Aria-val és Aki-val épült fel. Ozan ugyanúgy szeret enni is és főzni is, mint én, így akár messengeren keresztül is folyamatosan váltottuk a recepteket és próbáltuk ki egymás ízvilágát. Az itthoni első családi összejövetelre is egy török céklás salit vittem. :) Velük már beszélgetni is sokkal könnyebb volt, sokkal több témáról tudtunk diskurálni. Szerencsére ők is terveznek magyar utat, meg még a végén mi is törököt, így egészen biztosan találkozni fogunk még.

Multikulti játszósarok

A játszótéren is sok anyukával ismerkedtünk össze, bár velük a cinkos kis összemosolygásokon és a tapsoláson kívül nem igazán tudtunk kommunikálni. Viszont így is annyira megszerettek minket, hogy úton-útfélen kiabáltak és integettek nekünk és még a boltban is leálltak beszélgetni…ami ugye nem ment, így 10 perc udvariaskodás után továbbmentünk. :)

Attila: Nagyon sok segítőkész emberrel találkoztam a munka során, akik bármikor, amikor kellett segítettek. Sajnos a Japánokkal nem olyan egyszerű az ismerkedés, mert nagyon kis részük tud beszélni bármilyen idegen nyelvet. Sajnos az angol tudásuk nagyon gyenge, kevesen beszélik, így az ismerkedés a legtöbb emberrel elég korlátozott tud lenni. De a Google translate, meg a mutogatás néha csodákat tud tenni.

Mi volt a nehéz abban, hogy családdal voltál kint?

Ricsi: Zsombi sok kihívást rejtett magában, de ehhez képest nem volt olyan nehéz. Mivel én céllal mentem, így magamért nem aggódtam, de nem tudtam, hogy fogja viselni a család. A kérdés nem túl fair olyan szempontból, hogy a család nem nehézséget jelentett, hanem egyszerűen teljesen más volt, mint egyedül lett volna. Mindegyik „állapotnak” lettek volna előnyei/hátrányai.

Ági: Sokszor elgondolkodtunk rajta Ricsivel, hogy ha gyerek nélkül lennénk ott kint, valószínűleg sokkal több helyre eljutunk. Azt hiszem, hogy én hétköznap nem is nagyon lettem volna otthon. :) Szóval a mobilitást abszolút nehezítette a családos lét.

De a praktikai dolgok mellett igazából az volt kihívás ebben, hogy a lelki frusztrációkat és az idegen országba költözés velejárójaként megjelenő hangulatingadozásokat nem csak saját magunkban kellett felismerni és helyén kezelni, de egy 2,5 éves gyereknél is kellett ezekre figyelni. És hát az első 2-3 hétben esélyünk sem volt másra figyelni, Zsombin azért hamar kijöttek a tipikus „új helyre költöztünk” tünetek. Ezeket az új dimenziós hisztiket az elején egészen biztosan nem jól kezeltük, nehéz volt a megértő, a szigorú és a következetes szülő tengelyén lavírozni ebben a helyzetben. Aztán fújtunk egyet, sokat beszélgettünk ketten is és hárman is, kértünk egy kis szakmai segítséget is és szépen lassan helyre rázódtak a dolgok.

Nem minden nap volt zökkenőmentes :)

Az viszont egyértelműen pozitívum volt a családos lét mellett, hogy nekem például mindig volt dolgom hétköznap. Mindig volt otthon tennivaló, vagy ha mentünk valahova, arra készültem, szerveztem. Mindig lekötött valami, kevés üresjáratom volt. Zsombinak hála, társaságom is mindig volt, és bár néha bármit megadtam volna egy nap magányért, azt hiszem sokkal jobban jártam, mintha végig egyedül vagyok.

Zsombi szempontjából pedig örülök, hogy ennyi mindent megmutathattunk neki, jól érezte magát és a legtöbb helyre tényleg kíváncsi volt és vágyakozott az ismétlésre. Megtanulta, hogy van ilyen ország, olyan ország, hogy az emberek nem mindenhol egyformák, ahogy a szabályok, a szokások vagy az ételek sem. Megtapasztalta, hogy milyen repülni, szerencsére nagyon élvezte is.

Rutinos utazó

Persze, valószínűleg nem sok mindenre fog emlékezni ebből a 10 hónapból, de akkor ott, a jelenben, nagyon nagy élmény volt neki.

Mi volt a nehéz abban, hogy egyedül voltál kint?

Attila: Megszokni az egyedüllétet.

Nekivágnál újra?

Ricsi: Csak ha nagyon muszáj lenne. Az, hogy megcsináltuk büszkévé tesz. Maga a tudat, hogy hárman képesek voltunk gond nélkül átállni, betagozódni egy idegen társadalomba, ott jó és mozgalmas életet élni (ha csak 10 hónapig is), magabiztossá tesz. Ilyen szempontból neki mernék vágni.

De most nagyon jó itthon. :)

Ági: Egyelőre elmondhatatlanul boldog vagyok itthon. De pár év múlva egészen biztosan, amikor már olyan gyerekeink lesznek, akik nem alszanak délután. :) És inkább csak turistaként, rövidebb időre. Viszont ha újra visszamennénk az időben, most sem döntenék máshogy...életre szóló élmény volt!

Attila: Most, hogy már tudom a dolgok menetét, igen, nekivágnék újra.

Zsombi: Igen!

S jöjjön most a végére egy kis statisztika:

A 10 hónap alatt - Ricsiék üzleti útjait is beleszámítva - összesen 22 településen jártunk, ezen belül pedig 55 látnivalót csodálhattunk meg.

Helyeink

A teljes lista alább, a vonatkozó blog-ra mutató linkkel:

Gamagori

• Nishiura Palm beach
• Takeshima sziget

Inuyama

• Inuyama kastély
• Meiji Mura
• Monkey Park

Kaga

• Motorcar Museum of Japan
• Onsen Hotel

Kariya

• Kariya Highway Oasis

Kyoto

• Gion negyed
• Fushimi Inari szentély
• Kinkaku-ji (Aranpavilon)
• Kiyumizu dera
• Otani Honbyo szentély
• Yasaka Pagoda
• Yasaka szentély

Minamichita

• Utsumi Chidorigahama beach

Nagoya

• Antarctic Museum and Former Research Ship Fuji
• Dino Adventure Nagoya
• Higashiyama Állat- és Botanikus Kert
• Hisaya-Odori Garden Flarie Park
• Kid-O-Land
• Nagoya kastély
• Nagoya Port Aquarium
• Nagoya Port Building
• Nagoya Tudományos Múzeum
• Odaka Ryokuchi Greens Park
• Pince Hungarian Wine Shop
• SCMAGLEV and Railway Park
• Shirakawa Park
• Tokugawa Garden
• Tokugawa Művészeti Múzeum
• Toyota Ipari és Technológiai Emlékmúzeum
• Tsuruma Park
• Wakamiya Hachiman szentély

Nara

• Nara Park
• Todaiji

Nisshin

• Aichi Bokujo (Farm)

Okazaki

• Okazaki kastély

Ono

• Kuzuryu gát

Osaka

• Tempozan óriáskerék
• Universal Studios Japan

Seto

• Iwayado Park
• Kid’s U.S. Land  
• Morikoro Park (Aichi Expo Memorial Park)
• Natúr büfé

Tokyo

Toyota

• Chigonokuchi Park
• Hirashiba Park
• Kojakuji szentély
• Korankei völgy
• Koromo fesztivál
• Kuragaike Park
• Nishiyama Park
• Sanshu Asuke Yashiki
• T-face játszóház
• Toyota Stadion

Business trip helyszínek (Ricsi):

• Fukuyama
• Kumamoto
• Shirakawa falu
• Tojama
• Tonami
• Yamagata
• Yokohama

Zárásképpen szeretnénk megköszönni mindenkinek, hogy követett, olvasott és bíztatott minket a 10 hónap során! 

Sayonara!