Big(s) in Japan

Nagy-nagy szervezés és tervezés előzte meg november második hétvégéjét, amikor is Kiotóba utaztunk két éjszakára. Kiotó volt Japán fővárosa a 700-as évek végétől egészen 1869-ig, majd a Meiji kor kezdetével helyezték át ezt a rangot Tokióba (egyébként Japán az egyetlen ország, ahol a "régi" és az "új" főváros anagrammája egymásnak). A város hatalmas, a külvárosi részeket is számítva közel 4 millióan lakják. A turisták első számú célpontja Japánban, hiszen ezt a gyönyörű várost egyáltalán nem bombázták a II. világháború során, mert az akkori amerikai hadügy miniszter ott töltötte a nászútját, így a szívébe zárta, és "kiharcolta", hogy érintetlen maradhasson. Sokáig pedig még az atombomba potenciális célpontjai között is szerepelt. Így viszont a város telis-tele van több száz éves látványosságokkal, UNESCO világörökségi helyszínekkel, így nem lehet csak úgy elugrani Kiotóba.

A várost négyen, Attilával együtt hódítottuk meg. Már hetek óta szálláskeresésben voltam, a dátumot is változtattuk párszor, illetve, mint minden nagyvárosban, Kiotóban is az parkoló léte és díjmentessége volt a szűk keresztmetszet. Végül megtaláltuk a számunkra legjobb szállást, a Nishioji FUKURO apartmant. A szállás üzemeltetői éjjel-nappal a segítségünkre voltak. Japánban a kormány úgy támogatja a belföldi utazásokat ez év végéig, hogy ha van 3 oltásod vagy negatív COVID teszted, akkor a szállásdíj 40%-át ők állják, így ez a szállás is lényegesen olcsóbban volt foglalható. Ehhez Ricsinek és nekem kellett egy negatív teszt, mert itt a két Szputnyikunkkal kitörölhetjük a popónkat. Teszem hozzá, hogy ha 6 lenne belőle, itt az is nullát érne. Sajnos az indulás előtti este az ajánlott gyógyszertárban nem adtak ki ilyen igazolást a negatív teszt eredmény mellé, de úgy voltunk vele, hogy majd másnap Kiotóban megoldjuk.

November 12-én reggel el is indultunk a kb. 2,5 órás autóútra, ami alatt a 160 km-t tettük meg. A szállásra este 6-kor tudtunk becsekkolni, ezért úgy terveztük, hogy eddig az időpontig amit csak tudunk, megnézünk a városban. Út közben át is böngésztük az általam több utazós blog alapján összeállított „mini prospektust” és az első úticélunk a Kinkaku-ji, vagyis az Aranypavilon volt. A kiszemelt COVID tesztpont a térkép szerint kényelmesen útba esett, nade a valóság szerint… A GPS bevitt minket a dzsungelbe, Kiotó egyik legnagyobb piacának, a Shinkyogoku-nak a közvetlen környékén evickéltünk az autósokat figyelembe nem vevő gyalogosok és biciklisták között. Azt tudni kell, hogy Japánban nincsenek olyan pontos címek, mint nálunk. Vannak városrészek, a lakóházaknak vannak nevei (olyan hangzatosak, mint például Blue forest, Toi&moi), de utcanevek nem igazán vannak. Így sokszor elég nehéz bármit is belőni a térképen, hacsak nincs telefonszámunk a helyhez. Namost a tesztponttal is az volt a helyzet, hogy kb. négyféle találatot kaptunk rá a Google maps-en, de valahol a piacon belül kellett keresnünk. Nagy nehezen leparkoltuk az autót és bolyongtunk a piacon, több boltban is érdeklődtünk, de nem lett meg a keresett hely. Végül Ricsi kiadta az ukászt, nem kell kedvezmény, inkább lássuk Kiotót. Igaza volt, így indultunk is vissza a kocsihoz és irány az Aranypavilon!

Az Aranypavilon, vagyis a Kinkakuji templom Kiotó top 3 látványossága között van, s a neve nem hazudik, az alsó szintet kivéve teljes egészében aranyozott! A templom Ashikaga Yoshimitsu sógun rezidenciája volt. Az unokája egyébként az Ezüstpavilont építette meg Kiotóban tisztelgés gyanánt, amin viszont egy gramm ezüst sincs. Nem ezért, de ez a templom kimaradt a programunkból. Visszatérve az Aranypavilonra, hiába kímélte meg a világháború, az évszázadok során számos alkalommal leégett, legutoljára 1950-ben egy fanatikus szerzetes gyújtogatása miatt. Jelen állapota 1955 óta áll egy gyönyörű park, azon belül pedig egy kis tó közepén. A templomnak három emelete van és mindhárom más-más építészeti stílust képvisel. Minden szint számos szobornak ad helyet, de ahogy már megszokhattuk, ez a templom sem nyitott a nagyközönség felé. Bár a lenyűgöző külseje után azt hiszem nem is tudott volna szebbet mutatni belül. Hatalmas szerencsénk volt, mert gyönyörű napsütésben értünk a templomhoz, így egyrészt úgy csillogott, mint egy ékszer, másrészt festőien tükröződött vissza a tiszta vízű tóból. Mondanom sem kell, nyüzsgött a hely a turistáktól, de szerencsére senki sem készített teljes portfóliót a kastéllyal (táblák figyelmeztettek is, hogy például nagy létszámú csoportok nem fotózkodhatnak), így mindenki odafért a kastély „közelébe”. Az épületet teljesen körbe lehetett sétálni, így hosszan gyönyörködhettünk benne. A templomkert szintén meseszép volt, nem bántuk, hogy a legforgalmasabb novembert választottuk, hiszen a természet színpompás volt. Az út során a kis bódékból jól bevásároltunk szuvenírekből, majd örültünk, mert maradt időnk még egy látnivalóra.

Hívogató bevezető út

Stílusos belépőjegyet kaptunk

Az Aranypavilon

Képgaléria 1 - A Kinkakuji templom - Kattintásra nyílik

Íjj, úgy élvezzük mi a Kinkakujit :)

Szemetes a szerencsehozó papírkák számára...a hulladékkezelés itt tényleg nem tréfa dolog

Az Aranypavilon a legészakibb látnivaló volt a listánkon, így keretbe foglalva a napot, onnan a legdélebbre fekvőt vettük célba, elindultunk a Fushimi Inari nagyszentély felé. Inari a rizs istene Japánban, így nem véletlen, hogy ez az egyik legjelentősebb templom Kiotóban. De a hely nem is igazán a szentélyről híres, hanem a több ezer torii kapuról, melyek a környező erdő mélyén egymást követik a szentélytől indulva egészen az Inari hegy tetejéig. Az út a csúcsig és vissza 2-3 órás túrát jelent. A kapuk száma egyébként folyamatosan nő, mert egytől egyik adományozott kapu, vagyis egy cég vagy magánszemély állíttatta. Ezt most is bárki megteheti, az ár 400 ezer jentől (kb. 1,2 millió Ft)  úgy 1 millió jenig (kb. 3 millió Ft) terjed.

A kapufolyosó bejárata

Térképen a hegyi túra. Mi csak a piros pöttyig merészkedtünk.

A szentélyt 794-ben alapították. A piros színbe öltöztetett templom területe tele van őrt álló rókaszobrokkal, mert a hiedelem szerint Inari isten hírvivői ezek az állatok. Itt is számos lehetőségünk volt ema-t, vagyis kívánságainkat hordozó táblácskát akasztani, többek között torii kapu és rókafej mintázattal. Mikor nekivágtunk a kapu-sétának, már napnyugta volt, így különösen misztikus hangulata volt félhomályban, a kapuk és a magas fák alatt andalogni, miközben az utat csak egy-egy lámpás világította meg jobban. Mi az első pihenőhelynél visszafordultunk, a túrát már nem kívántuk. :) A sötétség amúgy nem lett volna akadály, mert a szentélynek nincs nyitvatartási ideje, a terület egész nap látogatható. Az egész terület csendes volt és nyugodt, a sok turista ellenére is. Sőt, a szentélytől a parkolóig vezető úton – mely olyan szűk utcákból állt, hogy az autósoknak azt is meg kellett várniuk, hogy a gyalogosok kiérjenek – síri néma csend volt. Pár méterre voltunk a város egyik legtöbbet látogatott helyszínétől, nem sokkal arrébb már egy vasútállomás állt, mégis, egy légyzümmögést sem lehetett hallani a kb. száz éves házak között.

Képgaléria 2 - A Fushimi Inari szentély - Kattintásra nyílik

Képgaléria 3 - Séta a torii kapuk között - Kattintásra nyílik

Este hatra oda is értünk a szállásunkra. Egy csendes kis utcában kb. 4-5 darab száz éves (!) két szintes ház állt egymás mellett, az egyik volt a miénk. Ha már Kiotó, akkor a szállás is legyen autentikus. :) Belül egyébként egy nagyon szépen berendezett, tiszta környezet várt minket, minden igényünket kielégítette. Azt nehéz lett volna megszámolni, hány tolóajtó van benne összesen, csak a mi szobánkból három oldalon lehetett kimenni, igazi labirintus volt. A pech szériánk azonban folytatódott, itt meleg vizünk nem volt…a tulaj és a szállás szervező is mindent megtett, de aztán végül egy másnapi szerelő mentette meg a helyzetet. De cukik voltak, hazaérvén este egy ajándékcsomag fogadott minket és egy kis pénz visszatérítés.

Képgaléria 4 - A szállásunk - Kattintásra nyílik

A vasárnapi napunk kétesen indult, mert egész napra esőt mondtak. Nyilván, három hét után pont akkor kell esnie egész Japánban, amikor Kiotóba utazunk. Viszont, reggel felébredve, boldogan láttuk, hogy nem esik és csak dél körülre ígér valamennyit. Így hát megcéloztuk az egyik UNESCO világörökségi helyszínt, a Kiyomizu-dera templomot. Egy vonat és egy kis buszozás kellett csak hozzá. Ahogy elindultunk a vasútállomásra, eleredt az eső. Mikor leszálltunk, még jobban esett. Nem baj, van esernyőnk, megleszünk. Majd megláttuk a sort, ami a mi buszunknál állt és az volt a kegyelemdöfés….gyors újratervezés, a hétfői programot előre hoztuk, irány Nara!

Nara már egy másik, a várossal azonos nevű prefektúrában található, Kiotótól 45 perc autóútra. Ami kicsit érthetetlen volt számunkra, hogy az összesen 42 kilométeren 4 fizető kapun kellett átmenni. És hogy ne lehessünk biztosak abban, hogy már tapasztaltak vagyunk e téren, megspékelték azzal is, hogy bizonyos kapuknál nem utólag, lehajtáskor kellett fizetni, hanem előre, így volt, ahol álldogáltunk egy pár percet, mire kaptunk egy kis segítséget. A legszürreálisabb az volt, amikor egy kapu azért működött, hogy 100 jent (nem egész 300 forintot) elkérjen tőlünk az úthasználatért.

De miről is híres Nara? Elsősorban a szarvasokról! Akik szó szerint a tenyerünkből esznek. Ezek a szelíd patások Japán egyik legrégebbi parkjában, az 1880-ban alapított és 660 hektáros Nara Parkban élnek, kb. 1500-an. Rajtuk kívül még számos látnivaló, leginkább, templomok, szentélyek, múzeumok várnak minket a területen.

Mikor leparkoltunk, az eső még mindig kitartóan esett. Emellett ebédidő is volt, így hát a kocsiban elkezdtük böngészni, milyen éttermek vannak a közelben. Sok reményt nem fűztünk ahhoz, hogy találunk valami európai ízlésnek valót, de akkor feltűnt a térképen a Monsieur Pepe nevű francia vendéglő. Már pattantunk is ki a kocsiból és az esővel dacolva kerestük Pepét. Egy kis vargabetűvel meg is találtuk a cuki hangulatos éttermet. Sajnos mindenki ebédelni húzódott be az eső elől, így egy bő fél órát kellett várnunk kezdetben kint, majd bent a kispadon, hogy jusson egy szabad asztal. De megérte! A kényelmes melegben végig ettük az étlapot és megittam itt tartózkodásunk legfinomabb kávéját. Végre egy hely, ahol tudták, mi az az eszpresszó és nem a 2 decis vizes kévét hozták helyette. Az étterem már közel sem volt tele, így nem siettünk, a mellettünk lévő asztalnál még bóbiskolt is valaki. Mire kiértünk, az eső épp csak szemerkélt, így párszor még imába foglaltuk Monsieur Pepe nevét, s már célba is vettük az út másik oldalán lévő patás jószágokat.

Megmentőnk

A lakoma - Japánban egyszerre eszik a levest és a főételt, így mindent odapakoltak nekünk az asztalra

Belépve a parkba számos helyen vehettünk 200 jenért egy csomag szarvas kekszet (shika senbei) és a leleményes egyedek el sem moccantak az árusok mellől. Az egyik bika ki is nézte magának Ricsit és párszor fenékbe harapta, dörgölőzött hozzá, bármit megtett, csak adja már azt a kekszet! Eszméletlen mennyiségű szarvas volt, mindenhol ott voltak a parkban. Voltak cuki borjak is, akik még nem igazán értették ezt a keksz-őrületet. Az állatoknak egyébként levágták az agancsukat a sérülések elkerülése végett, illetve több helyen is ki volt írva, hogy legyünk óvatosak, ne felejtsük el, hogy ezek vadállatok, illetve pont párzási időszakuk van. Utána olvasva egy éven belül azért elég sok támadás éri az odalátogatókat.

Őszintén szólva, Nara-nak nem igazán néztünk utána. Tudtuk, hogy van a nagy park tele szelíd szarvassal, és ennyivel meg is elégedtünk. Viszont a kocsiban utána olvasva, illetve a helyszínen nézegetve a térképeket rájöttünk, hogy itt igencsak sok látnivaló van. Mivel a park hatalmas volt, szűkítenünk kellett valahogy, ami nem is volt olyan nehéz. Nara-ban található ugyanis a világ legnagyobb fából készült épülete, a Todaiji (jelentése „Nagy keleti templom”), amelynek előcsarnokában a világ egyik legnagyobb Buddha szobra „bújik” meg.

A templomhoz vezető út telis-tele van szuvenírt árusító bódékkal, nameg persze szarvasokkal, de már messziről látszik a fák között minket váró hatalmas Nandaimon Kapu. A kapu szintén fából készült és az azt őrző két hatalmas, szigorú harcos szoborral együtt nemzeti kincsként tartják nyilván.

Távolban a Nandaimon Kapu

A kaput őrző morcos szobor egyike

Átkelve a kapun, elérünk a Todaijit még eltakaró, hosszan elnyúló épületegyütteshez, ahol meg tudjuk venni a belépőjegyet (kb. 600 jen). Ezután már megpillanthatjuk a hatalmas templomot, amihez ha tudatlanul közeledünk, mit sem sejtünk a belül megbúvó csodákról. Majd az ember felmegy a magas lépcsőkön belép a főcsarnokba, vagyis a Daibutsuden-be és szinte hátrahőköl és a lélegzete is eláll, amint előtte magasodik a 15 méter magas bronz Buddha szobor, melynek csupán feltartott tenyere is 1,5 méteres. Elgondolkodtam, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, majd itthon jobban utána olvasva megtudtam, hogy a 752-ben hatalmas ünnepség keretein belül átadott Buddha szobor köré utólag építették fel a templomot. Persze azóta már átesett egy-két renováláson a szobor, pl. egyszer a feje pottyant le egy földrengés következtében. Egy másik érdekesség, hogy a 300 éves épület ma úgy a világ legnagyobb fából készült létesítménye, hogy mérete az eredetinek csupán csak a kétharmada. A gyakorlati és elvi hatalmassága átok is volt Narának, mivel Kiotó előtt ez a város volt Japán fővárosa, viszont az ország buddhista templomainak feje már akkora hatalmat gyakorolt, hogy az a kormányzást is túlságosan befolyásolta.

Az emberek eltörpülnek a hatalmas Todaiji templom mellett

A világ egyik legnagyobb bronz Buddha szobra

Az elképesztő főcsarnokot bejárva még számos, buddhizmushoz kapcsolódó alak szobrát tekinthettünk meg. Nehéz leírni azt a miliőt, ami ott körbevet minket, legyen elég annyi, hogy nem siettünk kifelé. :)

Másnap szép, napsütéses idő köszöntött minket, így hazautazás előtt belevethettük magunkat Kiotó szívébe. Kiotó történelmi városrészében (is) egymást érik a látnivalók, így megcéloztuk a legmagasabban lévőt, s onnan ereszkedtünk le a többihez. Útközben elvétettük az irányt és betévedtünk egy "random" szentélybe, az Otani Honbyo-ba. Ez egy kevésbé látogatott, nyugodt, csendes hely, nagyon szép kerttel, s valójában egy mauzóleumot rejt magában. Itt nyugszik ugyanis a buddhista Jodo-Shinshu szekta alapítója.

Az Otani Honbyo-hoz vezető hídon

A kapuból visszanézve

Otani Honbyo szentély

Miután rájöttünk, hogy nem jó helyen vagyunk, nem sokat időztünk itt, mert a fő cél lebegett a szemünk előtt. Így hát elindultunk az 1200 éves UNESCO világörökségi helyszínre, a Kiyomizu-dera templomhoz (A tiszta víz temploma).

Meredek utcákon kellett felküzdenünk magunkat

A Kiyomizu-dera nem csak arról híres, hogy fából készült, hanem arról is, hogy a megépítéséhez egyetlenegy szeget sem használtak fel. Ami azért is bámulatos, mert a templom elég magasan, az Otawa hegyen foglal helyet. Jellegzetessége, a magas, alátámasztott terasza is ebből az elhelyezkedésből adódik. Érdekesség, hogy az Edo korszakban (1603-1867) úgy hitték, hogy aki leugrik erről a 13 méter magas teraszról és túléli, annak a kívánsága biztosan teljesül. 234 ilyen ugrást jegyeztek fel, aminek 85,4 %-a volt sikeres. A szokást 1872-ben tiltották be. A szentély eredetileg a japán buddhizmuson belül működő Hosso szekta székhelye volt. A fő templomot egyébként számos kisebb épület és pagoda veszi körül, és felérve a kapuhoz a meredek utcákon át, pazar kilátás nyílik Kiotóra és a Higashiyama hegységre. Megérte ősszel menni. :)

Kilátás a városra

Ez a kép a Facebook-ra készült...

...ez nem :)

Az előkert után belépő ellenében léphettünk be a már említett, teraszos fából készült főtemplomhoz. Igazából nagyon jól jártunk, hogy nem vasárnap, hanem hétfőn tettük ezt a látogatást, mert bár így sem voltak kevesen, vasárnap szerintem lépni is alig tudtunk volna. A szentélyben sorban állás után bárki megszólaltathatta a hatalmas hangtálat, majd utána gyújthatott egy füstölőt. Gomolygott is a füst rendesen. Mi csak a csarnokban rejtőző arany szobrocskákat csodáltuk meg, ahol viszont fényképezni tilos volt. 

Beléptünk :)

Kilátás az "ugró" teraszról

Imacsarnok

Buddha szobrocskák

Egy különálló szentély

Ezután egy kijelölt úton sétáltunk az előttünk terülő gyönyörű völgy körül, oldalról és szemből is megcsodálva a Kiyomizu-dera templomot. Majd az utunk szépen lassan lefelé vezetett abba a völgybe, amit fentről láttunk, s végül kiértük újra a sűrű sétáló utcákhoz, ahol be is szereztünk jó pár szuvenírt.

Előtérben a múlt, háttérben a jelen

A csapat felnőtt része :)

Ha iszol az Otowa vízesés három ágából, szerencsét hoz a szerelemben, a tanulmányaidban, valamint hosszú életet garantál

A következő állomásunk a Yasaka, vagy más néven Hokan-ji pagoda volt. Az odavezető úton elméletileg már a Gion, vagyis a gésa negyedben sétálgattunk, ami Kiotó tradícionális arcát mutatja. Gésát persze nem láttunk, s valóban voltak nagyon régi japán házak és hangulatos szűk utcácskák, de a neten található képek nyilván mindig vonzóbbnak mutatják ezeket a helyeket. Nálam a nagyon várt „Wow!” érzés elmaradt sajnos. Természetesen hétfő lévén is hömpölygött a tömeg, kerülgettünk a cammogó autókat, szóval néha épp csak a lábunk elé tudtunk nézni. A belvárosban egyébként egymást érték a kimono kölcsönző üzletek, kb. 10 ezer jenért bárki magára ölthette a gésa életérzést, s abban korzózhatott az utcákon. 

 Képgaléria 5 - Gion utcái - Kattintásra nyílik

Buszra...

...és street foodra váró japán hölgyek :)

A pagodához az azonos nevű, szűk, köves Yasaka utcán mehettünk fel. Elméletileg Kiotóban ez az utca, háttérben a pagodával a legtöbbet fotózott helyszín, a házasulandók is bőszen látogatják esküvői fotóik elkészítése végett. De nem számított mennyi turista van, fél percenként jött felfelé egy szállító vagy egy postás autó, sajnos nem hagyták meg sétáló résznek. A pagodát megcsodáltuk kívülről, de belülről persze ezt sem lehetett…a japánok ilyen szempontból nem túl kegyesek a turistákhoz.

Mi is hozzájárultunk a fotó-statisztikához

Yasaka pagoda, előtérben egy "lótifutival"

Nara-ban és Kiotóban is felpattanhatunk egy ilyen, erős legény által húzott kocsira

Végül elsétáltunk a Yasaka szentélyhez, mely elméletileg Kiotó leghíresebb szentélye, de hogy miért, arról nem találtam infót és őszintén szólva ránézésre sem értettük. Körbe néztünk, de annyira már nem ragadott minket magával, nem mondható a többi közül kiemelkedő templomnak. Viszont végre voltak utcai árusok, akik közül ketten pálcikán sütött csirke és marhahúst is árultak (persze jól lekenve szósszal), úgyhogy ettünk egy jót a szentély egyik lépcsőjén. A kb. három nap alatt egyébként az itthon megsütött nagy adag sajtos pogácsa és a konvinyik kínálata tartott minket életben, a helyi gasztronómiában nem igazán mertünk elmerülni. (Az egyik specialitásuk a fürj tojással töltött kis polip, páciára tűzve.) A kis pihi után meglepően hamar megtaláltuk az autónkat és délután 4 óra körül elköszöntünk Kiotótól.

A Yasaka szentély egyik kapuja

A nem annyira kockázatos ebéd

Nagyon vártam ezt a hétvégét és nagyon készültem is rá. Több magyar és külföldi blogot is elolvastam Kiotóról, a látványosságoknak is után néztem. Nem kis naivitással úgy képzeltem el Kiotót, hogy az tényleg a régi időnk Japánja, ahova ha belép az ember, csak ámul, azt se tudja hova nézzen a pagodák, a zen kertek, a gésák és a papíresernyők között. Persze végül nem ez lett a benyomásom. Kiotó hatalmas és modern, tipikus metropolisz, amire én személy szerint nem tudom azt mondani, hogy szép város, de azt igen, hogy vannak gyönyörű részei és leginkább csodás látnivalói. A jó az, hogy indulás előtt azt éreztem, hogy Kitotóra nagyon kevés lesz ez a hétvége, alig látunk majd valamit, viszont valójában nagyon sok minden belefért az időnkbe. Főleg, ha számba vesszük, hogy egy hős 2,5 évessel nyomtuk végig a hétvégét, babakocsival. :)