Big(s) in Japan

Történt egyszer egy szombati nap, hogy törtük a fejünket itthon, mit is csináljunk másnap. Végül úgy döntöttünk, hogy a szomszédos Setoba utazunk egy jó kis töltött káposztára. Bizony, jól olvastátok, nem elütés volt. Ricsi török származású angol-japán tolmács kollégája (van itt náció!) szabadidejében magyar éttermeket keresett nekünk és rátalált a tőlünk fél óra autókázásra lévő Natúr Büfére. Le is csekkoltuk őket a neten, a legényest táncoló tulaj fényképe és a csupa 5-ös értékelés mellett azt is láttuk, hogy erdélyi étteremről van szó. Szembe jött velünk egy „Foglalás” gomb is, meg is ijedtünk, nehogy ne legyen helyünk és 18:00-ra gyorsan bebiztosítottuk az asztalunkat: 4 fő, velünk tartott Attila is. Ricsi „nagy örömére” nehezen ülök meg a fenekemen (főleg hétvégén, főleg Japánban) s mivel este 6 előtt még rengeteg időnk volt, meg is néztem, mit tudunk még Setoban megnézni vacsi előtt. A Tripadviser egy gyönyörű vízeséshez vezetett minket, ahova iszonyú szűk és kacskaringós utak vezettek, tele úttestre helyezett lámpaoszlopokkal. Ricsinek már nem kellett sok, hogy válással fenyegessen, de épp akkor megpillantottuk a parkolót.

Gyönyörű, hegyes-völgyes, a sűrű növényzettől árnyékos helyen sétálhattunk, miközben kisebb-nagyobb vízeséseket és zúgókat csodálhattunk meg. Nem gondoltuk volna, de ehhez a hideg hegyi patakhoz is többen strandolni jártak. Séta közben hangulatos kis hidak színesítették az utunkat és még egy barlangra is ráakadtunk, ami valamiféle szentély lehet. A kígyós táblákon pedig már meg sem ütköztünk. Viszont idő van, már biztos serceg a rántás, induljunk a Natúr Büfébe!

Egy kis bambusszal keretezve

A barlang-szentély

Mini-szentély a túraösvény mentén

Voltak, akik mártóztak

Egy régóta elhagyatott szálló külső falán lévő szüreti csempe-képek

Mikor kiszálltunk a parkolóban, már akkor egyértelműen látszott, hogy most Japán egy másik arcát mutatja nekünk: megékeztünk a downtown-ba. :) De nyugi, 5 évesnél régebbi autó azért itt sem parkolt a házak előtt. Maga a büfé igazából egy nagy piaccsarnokban volt, kicsit a Gozsdu udvar hangulatát idézte. A piac – annak ellenére, hogy már szinte minden zárva volt – tele volt illattal és színnel, a hangszórókból pedig valamilyen japán rap zene szólt, aminek ritmusára Zsombi helyi vagányként ütemesen lépdelt.

Tram-boy :)

Egyszer azt hittük, hogy az Abszol útra tévedtünk, mert egy kirakatban lévő kitömött baglyot kémlelve, az egyszer csak megmozdult… Amíg mi a – mégsem kitömött - baglyot csodáltuk Attilával és Zsombival, Ricsi előre ment, és már messziről hallottuk, hogy magyarul beszél. Lázár Attila, a büszke tulajdonos épp akkor húzta fel a rácsot, ugyanis este 6 órakor nyit az étterem. Enyhén szólva meglepődött, hogy valaki „Jó estét kívánok”-kal köszöntötte, de öröme határtalan lett, miután tőlünk megtudta, hogy bizony asztalfoglalásunk van nála. Már tessékelt is be minket a nagybajszú „Magyarul bácsi” (Zsombi innentől így nevezte) és az első kérdése szívet melengető volt: „Ki vezet?” Ezaz! Otthon vagyunk! Ricsi vezetett a lakásunkig, onnan Attila is, de erről az örömmámorban gyorsan meg is feledkezett így hárman koccintottunk, egy-egy kupica hazai pálinkával.

Lázár Attila, alias "Magyarul bácsi"

A levegőben már terjengett a vasárnapi ebéd illat, az egyik asztalon pedig különböző portékák sorakoztak: festett tojás, tulipános ládikák és házi áldás. A falak pedig telis-tele voltak kalotaszegi mintával, híres magyarok képeivel, mint például Kodály és Bartók, valamint vendéglátónk és japán felesége hosszú évekre visszanyúló néptáncos múltjának emlékeivel. Ez hozta őket össze Magyarországon, majd a néptánc tanítás hozta őket Japánba. Fantasztikus miliő volt és tényleg nehéz volt eldönteni, hogy ki a boldogabb, mi vagy újdonsült erdélyi barátunk.

A mi Attilánk olyannyira otthonosan érezte magát, hogy nagyjából három és fél percen belül már együtt főzött a konyhában „Lázár séf”-fel. A hely maga egyébként egy kicsi étterem, talán tucatnyi vendéget tud kiszolgálni, és egyfajta menüs hely, magyaros felépítésben: leves-főétel-desszert. A legtöbb alapanyagot, mint a káposzta, a bab, különféle zöldségek, rizs, Attila maga termeli kertjeiben. Ő csak Natúr kertnek nevezi, ugyanis nem használ vegyszert. És akkor kezdjünk enni:

A mínusz egyedik fogás az a kenyér volt, amit előre kitett nekünk Attila. Istenem, mennyei mámor. Elvagyunk vele, de már nem esik annyira jól az, hogy itt kint a kenyér édes. Közelebb áll a kalácshoz. Így valóban elaléltunk mikor beleharaptunk a Natúr kovászos kenyérbe. Érkezett mellé egy jó kis zöldbableves Mészáros Lőrinc módjára, vagyis extra gazdagon. A főfogás töltött káposzta volt, természetesen, illetve Ricsi csülkös babot evett polentával. Leírhatatlan volt az élmény, beszéljenek is inkább a képek. Miután dugig, vagy még tovább is jól laktunk, Attila még le akart tuszkolni rajtunk egy igen jól kinéző banános tortát sok emelettel és tejszínhabbal, de ennek fogyasztását már csak mímeltük. A végén még hallottunk egy ars poetica-t séfünktől gyermekkori képekkel megspékelve, majd még mindig tele hassal elindultunk haza azzal a tudattal, hogy hamarosan visszatérünk.

Az estének akadt egy közepes alkoholtartalmú hozadéka is. Hogy tessék? Nem, nem a pálinka volt. Kikérjük magunknak. Bor, kérem szépen. Megtudtuk ugyanis Attilától, hogy nemrégiben nyílt egy magyar vinotéka Nagoya-ban. El is határoztuk, hogy Toyota-ból felmegyünk a Pincébe. Ez a neve ugyanis a helynek. Szívet melengető. Egy múzeumi látogatásunk (erről majd egy későbbi posztban) utáni levezető program gyanánt elsétáltunk hát, és nem is csalódtunk. Egy remek hangulatú helyre érkeztünk, ahol a polcok roskadoztak a Tokaji, Villányi és Egri márkákkal. Szép magyaros díszek, Herendi porcelán, egy kis magyar méz és szörp is helyet kapott a sok-sok palack mellett.

Hát...nem ez lesz életünk képe :)

A tulajdonos, Alex fogadott minket. Édesanyja magyar, édesapja japán. A nyelvünkkel elég jól áll, mindenben megértettük egymást. Mint megtudtuk, alig néhány hónapja nyitotta üzletét, de míg ott voltunk már jött olyan törzsvendég, aki célirányosan levette az italt és ment is. Mi kértünk egy borkóstoló menüt (na jó, igazából kettőt…vagy hármat?). Jöttek is a vörös-fehér-száraz-édes-kései szüretelésű borok mindenféle permutációban. Közben jót beszélgettünk. Mi is örültünk a hazai dolgoknak és Alex is gyakorolhatta anyanyelvét. A végén még jól feltankoltunk a magyar nedűkből. Természetesen terjeszteni is szerettük volna az „igét”, a magunké mellett vittünk a kollégáknak, szomszédoknak is. Hazafelé a 33-34 °C ellenére sem volt rossz a hangulat. :)

Japánban magyar zászló alatt magyar bort inni...megható :)