Big(s) in Japan

Hát akkor lássuk, hogyan teltek "szürke" hétköznapjaink az 1 hónap alatt, amit Toyota központjában töltöttünk az ideiglenes szálláson.

 Napindító zabkása

Ahogy Ricsi is írta, az első délutánunkon elmentünk felfedezni a közvetlen környezetünket, illetve a közeli bolt kínálatát. Hazaérkezve, este a térképen kinéztünk egy közeli parkot, ahova másnap el is mentünk Zsombival. Nehéz volt egyébként megtervezni hova menjünk, mert a kiutazás egyik hozadéka volt Zsombinál, hogy három lépés után felkéretőzött az ölünkbe. (Úgyhogy innen üzenem az edzőmnek, hogy szintet léptem, már 12 kilós súllyal edzek.:)) Azért valahogy elballagtunk a parkba, ami nagyon szép, árnyékos-fás volt egy tóval a közepén, ami tele volt jófej teknősökkel. Tényleg nagyon bájos kis park volt, furcsállottam is, hogy senki sincs ott rajtunk kívül. Aztán megértettem, miért van így. Több fán is kígyóra figyelmeztető jelzés volt! Na, spuriztunk is el onnan gyorsan. Mindez hihetetlen volt a nagyváros közepén. És mi még a fűben is üldögéltünk, felkínálva a popónkat a haramiáknak...Rá is gugliztam, 2-3 mérgeskígyó fajta él Japánban és évente többen meg is halnak a marásuktól. Egy japán ismerősünk mégis azt mondta, nem olyan veszélyes a helyzet, mint amilyennek tűnik...persze, ő már megszokta. Na mindegy, az már biztos hogy túrázni nem megyünk.

 Teknős vadászat

Kígyóra figyelmeztető tábla

Hazafelé persze cipelhettem Zsombit (ezt kb. másfél hétig bírtam, majd beruháztunk egy használt babakocsira), ami a itteni páratartalomban egy kínzás. A minimum általában 70%, de sűrűn előfordul a 80% feletti is. Amikor felhős-esős idő, van 100%-ot élvezhetünk. Folyamatosan tapad rajtunk a ruha, nem győzünk zuhanyozni és átöltözni. Szóval a szintén kruppal küszködő családoknak üzenjük, ha már nagyon nem bírják, várja őket a felkelő nap országa.

Toyota-i utcakép...nincsen tömeg

Egy hangulatos étterem

A kígyókon kívül a másik csalódás a parkban az volt, hogy semmilyen játékszer nem volt a gyerekeknek. Így Zsombi egyik ebéd utáni szunyókálása alatt nekiestem kedvenc online térképünknek és a zoom funkciót nem kímélve kigyűjtöttem az összes környező potenciális játszóteret. Az eredmény nem volt bíztató, de gondoltam majd a helyszínen meglátjuk. A közel 1 hónap alatt nagyon sok játszóteret bejártunk, kilométert nem sajnálva, de a helyzet elég elkeserítő:

 - a felszerelés általában hinta, csúszda, rugós állat, homokozó, és torna rúd volt, de itt valamilyen aranyszabály lehet a játszótér kódexben, hogy nem fordulhat elő mindegyik ugyanazon a játszótéren,

- a csúszdák 70%-a nem csúszik,

- mivel itt egyelőre esik az eső vagy dög meleg van, a használható csúszdák hol viezesek, hol forrók,

- a homokozó tartalmát mi otthon simán belelapátolnánk a betonkeverőbe,

- egyiket sem védi árnyék,

- némelyiken keresnem kellett Zsombit a gazban,

- általában régi, kopott, nem annyira karbantartott eszközökön játszhattunk.

Hoppá, ez sem csúszik...

Ide nagy várakozásokkal mentünk, de a játszótér elhanyagolt volt és kicsit veszélyes

Egy árnyékos szeglet és a "sóderező" :)

Szóval most otthon mindenki öleljen meg egy játszóteret a nevemben, mert fényévekkel jobbak, mint itt Japánban, minden nap sírunk utánuk. Szerintem, ha az itteniek meglátnák mondjuk a fehérvári Koronás Parkot, rögtön kikerekedne a szemük...

Ami pozitívum Magyarországgal szemben, hogy nagyon figyelnek a körbekerítésre, illetve mindenhol van mosdó és ivókút. Jobb híjján, Zsombival sokszor utóbbival vízi csatáztunk.

Ami még nagyon furcsa az itteni grundokon, hogy mindig mindenhol egyedül voltunk (ha nem számítjuk azt az egy cigiző kamaszt). Fogalmunk sincs, hol vannak a japán gyerekek, sem délelőtt, sem délután nem láttuk őket. Viszont egy alkalommal újabb játszótérre bukkantunk, ahol egy japán anyuka játszott a kisfiával. Egy darabig játszottunk csendben, mosolyogva (meg persze tapsolva) egymás mellett, majd egyszer csak megkérdezte, hogy beszélek-e angolul. Egy szurikáta gyorsaságával fordultam felé és vágtam rá az igent. Szomjaztam a kommunikációra. :) Mindketten nagyon örültünk, kiderült, hogy ausztrál férje és két kisfia van, alapvetően Sydneyben élnek, és "mitadisten", ők is 10 hónapra jöttek látogatóba. Mivel ő sem ismer már itt senkit, megbeszéltünk hogy tartjuk a kapcsolatot és néha összefutunk. Szóval lett egy japán "anya-pajtim".

Nem csak játszótér fronton volt nehéz helyzetünk. Ahogy otthon is, júniusban itt is tombolt a hőség, estefelé is 36 fok körül volt. Délibábként a Balatont láttuk magunk előtt...Be voltunk zárva a lakásba, egyre nehezebb volt magunkat és egymást szórakoztatni Zsombival. Ekkor tört rám egy kis honvágy, mert ha otthon lettem volna, valószínűleg már valamelyik barátnőmmel eresztettük volna össze a gyerekeket játszani, amíg mi traccsolunk egy kávé mellett. Dehát nem vagyunk otthon, így kutakodni kezdtem program után. Mivel én nem találtam, megkértem a Japan Mobility-t, hogy írják már meg, hol lehet itt egy jót csobbanni. Hűen önmagukhoz, egy roppant hosszú és részletes választ kaptunk egészen odáig, hogy hol és milyen fajta fürdős pelust érdemes vásárolni. A válaszból viszont leginkább az derült ki, hogy nem fogunk pancsolni...a legközelebbi lehetőség 30 perc vonat, ami így is csak egy szökőkút-szerűséget jelentett, amibe a gyerekek belefuthattak. 40 perc vonatra pedig egy fedett fürdő volt, ahol pelusos gyerkőccel összesen 2 lábáztatót használhattunk volna. Persze tengerpart, meg hatalmas aquaparkok vannak, de vonattal nagyon hosszú az út. Autóval viszont már megugorható a táv, szóval nagyon várjuk, hogy Ricsi megkapja  a toyota-i Toyota-ját. :) Tehát ebben a közel 500ezres városban nincs egy picike strand sem, ez számomra nehezen volt feldolgozható. Úgyhogy folytattuk Zsombival az ivókutas locsolkodást és az erkélyes vödrös pancsolást.

A patakparton szerencsére mindig feltaláltuk magunkat

Van egy tippünk, hogy miért nincs fürdési lehetőség. Minden iskola udvarán van úszómedence, amit nap, mint nap használnak is úszásoktatásra. Vélhetően a gyér játszótéri felhozatal is annak köszönhető, hogy az óvodák és iskolák udvarán nagyon profi játszó alkalmatosságok vannak (többször fontolgattuk, hogy bemászunk a kerítésen), úgyhogy nincs rájuk igény az iskolán kívül. 

Végül meg lettünk mentve az egész napos ágyon ugrálás + játék sín építés kombótól a "barinőm", Hina által, aki megírta, hogy a mellettünk lévő pláza legtetején egy önkormányzati, ingyenes játszóház van. (Ennek nyomát egyéként azóta sem láttam a neten.) A hőségriadóban már aznap ott voltunk a - durván - légkondicionált gyerekparadicsomban. Én már vettem is volna le a cipőnket, amikor odajött az egyik felügyelő néni és kérdezett valamit...japánul...én csak néztem boci szemekkel, de érzékelve elveszettségemet szerencsére hamarosan angolra váltott és természetesen felajánlotta, hogy segít. Odakísért egy regisztrációs pulthoz, ahol egy kanjikkal teleírt formanyomtatványt kellett kitöltenünk (név, kor, telefonszám, aktuális egészségi állapot, testhő és cím). A hölgy kitöltött nekem mindent, utóbbi infót is ő nézte meg nekünk a térképen, mert fogalmam sem volt, hol lakunk. :)  A játszóház szuper, nagyon nagy, minden fából van és van egy molyolós-játszós és egy futkározós része is, inkább olyan hangulat volt, mintha egy óvodában lennénk. Még külön baba hempergőt is kialakítottak, 2 szoptatós szoba és gyerekkompatibilis mosdó is biztosította a kényelmet. Zsombi hamar feltalálta magát és 10 perc múlva már a fél pláza hallotta, hol jól érzi magát. A felügyelő nénik viszont komolyan vették a feladatukat. Folyamatosan a sarkunkban voltak, hogy biztosan mindennel úgy játszunk, ahogyan kell, az alagútba biztosan csak egy irányból fussunk be, stb. Egyfolytában pakoltak és rendet raktak mindenki után, nem volt mindegy, melyik játék melyik asztalra, melyik polc-négyzetcentire kerül vissza. Szigorú rend volt akárcsak az egész országban. Ennek ellenére a többség nagyon kedves volt és ha csak kézzel-lábbal is, de próbáltak velünk beszélgetni. Érdekes, hogy itt láttam először - és azóta is talán kétszer - kisgyereket a nagyszülőjével. Elég ritkán láttunk eddig unokázó nagymamát, nagypapát, valószínűleg a munka miatt itt gyakoribb, hogy messzebb laknak egymástól a családok.

Azóta is sokat járunk a játszóházba, esőben és melegben is tökéletes alternatíva. Ja, és még gyerekek is vannak! 

A mási kedvenc elfoglaltságunk a "huhúú-les". Ez annyit takar, hogy ülünk a vasútállomáson és csillogó szemmel nézzük, mikor fut be Thomas vagy James a síneken. És ez akár másfél óráig is érdekes a mi kis masiniszta-jelöltünknek. Viszont az első ilyen alkalom során - akaratomon kívül ugyan -, de blicceltem. Itt ugyanis akár jeggyel, akár feltöltős kártyával utazunk, belépéskor is és a célállomásra megérkezve kilépéskor is csippantani kell egy kapunál. Aki járt már Londonban, az ismerheti ezt a rendszert. Mi már kártyára váltottunk és bementünk vele a Toyota-shi állomásra, hogy csak úgy öröm-vonatozzunk kicsit. Felszálltunk egy random szerelvényre, pár megálló után pedig leszálltunk, átbattyogtunk a másik oldalra és jöttünk is vissza Toyota-shi-re. Csak hogy így nem hagytuk el a célállomást, így amikor visszaérkezve ki akartunk menni, piros jelzést kaptunk a kapunál. Szerencsére a kapu alapból nyitva van, így ki tudtunk slisszanni rajta. Másnap viszont nem tudtunk bemenni, blokkolták a kártyámat. Végül Ricsi oldotta meg a helyzetet, felhívott, átadta a telefont az egyik céges angol-japán tolmácsnak, én pedig kihangosítottam a telefont és odadugtam az egyik jegyellenőr orra alá. Öt perc múlva már működött a kártyám. Ezek szerint Japánban nem szokás fehér zsebkendőt lengetve, meghatódva búcsúzkodni a peronon vagy segíteni bőröndöt cipelni a koleszos csemeténknek...vagy utazz valahova vagy sicc az állomásról!

"A munkája mindnek más, otthonuk a fűtőház..."

Összefoglalva tehát, Japánban (egyelőre) nem könnyű gyerekkel hétköznapi elfoglaltságot találni. Reméljük, idővel azért találunk gyöngyszemeket. Mindegy azonban, hogy nyögvenyelős vagy eseménydús napunk volt-e Zsombival, a nap fénypontja mindig az volt, mikor fél hétkor hazaért Apa. :)

Hétvégére persze jut bőven a nagyobb horderejű élményekből, ezek a mesék is jönnek majd egy-egy blogban.