Jöjjön most egy olyan téma, amiről talán egészen konkrét kép él otthon is. Ez pedig a munkához való hozzáállás, az erre vonatkozó szabályok. Magyarországon mi úgy tudjuk, hogy a japánok reggeltől estig, megállás nélkül dolgoznak, már az oviban is túlóra volt a jelük. A főnökök igazi régi vágású, keményvonalas, szigorú öregemberek, akik porig alázzák a beosztottakat. Rendkívül alaposak, és sosem hibáznak. Nekem legalábbis ilyen, és ehhez hasonló prekoncepcióim voltak róluk. Lássuk, hogy mi a helyzet, hogy néz ki egy nap a munkahelyen.
Fontos, hogy a példa Denso-s, természetesen más ágazatokban, más cégeknél egyes dolgok egész biztosan másképp történnek. Mi minden nap 8:40-kor kezdünk, és a tiszta munkaidő 8 óra, tehát ez 16:40-ig tart. Illetve tartana, ugyanis itt kint 1 órás a nem fizetett ebédszünet, tehát nekünk 17:40-kor „csengetnek ki”. A műszakos beosztás is egész más, ott is egy órás az ebédszünet, viszont csak két műszak van. Az első hajnali öt körül kezdődik és délután kettő körül ér véget, a délutános pedig négy körül indul és hajnali kettő körül mehetnek haza (annyira kuszának tűnik, hogy nem bírtam megjegyezni a pontos óra-percet… elnézést) Itt már olvashattátok, hogy a japán közlekedés autóval városi utakon nem épp a leggyorsabb. Mi most kb. 9,5 km-re lakunk a DENSO-tól, ez itt 25-30 perc autóval, forgalomtól függően. Nem ritka tehát, hogy fél 7 körül érek „haza”. A munkaidő regisztrációját mi magunk végezzük, és itt jön egy érdekesség: ha nap közben bármilyen szünetet tartasz - az 1 órán kívül-, azt be kell írni, és le kell dolgozni. A pisi-kaki nem játszik, de ha például csak egy kávét nem a helyeden iszol meg, az már ledolgozandó szünetnek számít. Attila meg is jegyezte már többször, hogy a kedves kollegák olyanok, mintha odaragasztották volna őket a székhez. Van, aki fel sem áll egész nap. Mi azért sokat megyünk, nem csak irodai a munkánk, de sokszor így is kockásra ülöm a nemesebbik felem. No, de vissza a reggelhez. 8:37-kor indul az itt már említett zene, és az iroda apraja nagyja tornázik. Van, aki csak mímeli, van aki komolyan veszi, de az biztos, hogy manager-től elkedzve a takarítóig mindenki törzs- és karköröz, szökell és hajol. Vicces a dolog, mondjuk, én elvagyok vele, be szoktam szállni a buliba. Tolmácsunk meg egyenesen művészi szinten űzi, általában mindent belead. Újfent már Attila sem szentségel, ha úgy ér be, hogy nem kési le. :) Az itteni DENSO-ban (DENSO Hirose Plant) kb. 1500-an dolgoznak, jóval kevesebben, mint a fehérváriban. És ezt érezni is, a hatalmas csarnokokban alig látni embert, a gyártósorokon is szinte több a robot, mint az operátor.
A napok nyugodtan telnek általában. Itt senki sem ideges, senki sem rohan. Ez egy zen kert az otthoni állapotokhoz képest. Mondjuk, ehhez hozzátartozik, hogy itt mindenre megvan a külön ember. Szerintem Japánon kívül ezt szűkebbre szabják. Mi legalábbis több dologgal foglalkozunk egyénre lebontva, mint itt ők. A legelején leírt képpel kapcsolatban viszont, egy valamiben én tévedtem: itt a főnökök már rég nem azok a véresszájú, mindenkit porig alázó emberek (vagyis a többség nem). Nekünk a Manager-ünk és a General Manager-ünk is nagy tudású, csendes, jóindulatú ember. Még csak feddést sem hallottam tőlük eddig, inkább csak iránymutatást. A reggeli torna után a következő fix pont az ebédszünet, ami – mint már említettem – egy óra. Nekünk furcsa volt, hogy itt az ebéd nem társasági esemény. Nagyjából 5-8 perc alatt mindenki belapátolja a választott ételt, amit sokan hoznak otthonról, sokan pedig a kantinban fogyasztanak el. A DENSO-s kantin egyébként nem rossz, ráadásul egy teljes menüt meg lehet kapni 500-600 yen-ért, tehát nem is drága. A rendszer egyébként tök jó. Minden tányér aljára felszereltek egy mágnest, amin valamilyen kód szerepel. Miután végeznek az ebéddel, a tálcát ráteszik egy leolvasóra, ami a mágneseken található infó alapján megmondja mennyibe került az ebéd. Fizetni pedig a DENSO-s belépő kártyával lehet. Az étterem mellett minden automatás vásárlást ugyanígy ki lehet egyenlíteni, és ezen vásárlások összegét levonják a fizuból. Ebéd után csendes pihenő jön. Bizony ám! Az irodákban lekapcsolják a villanyt, és van, aki az asztalra dőlve alszik, van, aki olvas, vagy épp a telefonján játszik. Az ebédlőben még a TV is megy és magazinok is ki vannak helyezve. 55 perc után felkapcsolják a lámpát, mindenki felébreszti a horkoló szomszédját és próbál életet verni magába is.
A rizskoch távol-keleti hódítása :) török származású tolmácsunk szerintem történelmet írt azzal, hogy pálcikával nyomta ezt a desszertet.
Ezután általában csapat meetingek következnek általános témákról. Itt kerülnek megbeszélésre a friss közlekedési balesetek, illetve a munkahelyi incidensek. Engedjetek meg egy példát. Történt egy baleset legutóbb, valaki meg akarta igazítani a falon lévő légkondi lapátját, de a szerencsétlen egy gurulós székre állt, ami kicsúszott alóla és megütötte magát. Ezt elénk tárta a főnökünk és megkért minket, hogy ott a meetingen mindenki mondja el, hogyan kerülné el az ehhez hasonló baleseteket. 30 ember elmondta az okosságot, egy idő után nagyobbnál nagyobb blődségeket, de hát jogos is. Nem hiszem, hogy van 30 alternatív megoldás egy ilyen esetre. Valaki azt említette, hogy az ilyen munkára megkérne egy magas embert. Mivel én a végén jöttem, gondoltam vicces leszek: bemondtam, hogy nekem ez a kérdés értelmezhetetlen, mert én szoktam az a magas ember lenni, akit megkérnek ilyen dolgokra (apósom legalábbis az 5 méter magas meggyfán, a két méternél magasabban termett gyümölcsre azt szokta mondani, hogy „majd a Ricsi leszedi…”). Mérsékelt sikert arattam… Szóval ennyire komolyan vesznek mindent.
Amíg a nagy magyar kontingens kint volt, mindig kedveskedtek nekünk magyar feliratokkal. Vagy legalábbis próbálkoztak vele. Azért az ékezetes betűkkel meggyűlik a bajuk rendesen :)
A legutóbbi ilyen példa a földrengés gyakorlat volt. Könnyezve röhögtem. Bejelentették ugyanis, hogy 21-én 14:30-kor gyakorlat lesz. Kérdeztük, hogy mit kell csinálni, elárulták, hogy nem nagy ügy, be kell bújni az asztal alá. Fontosak ezek a gyakorlatok, legalábbis a tolmácsunk szerint. Történt egyszer ugyanis, hogy földrengés volt, és az egyik gyárban egyetlen egy török kolléga sérült meg, aki úgy megijedt, hogy kiugrott az ablakon a másodikról. Nem árt tehát, ha tudjuk, mi a protokoll. Na, szóval elkezdődött a gyakorlat. Néhányan a sziréna hangjára próbát meghazudtoló hitelességgel kiabálták, hogy „földrengés, mindenki legyen szíves fedezékbe bújni”. Bebújtunk. Hogy még élethűbb legyen, a hangszóróból épületomlás és polc dőlés hangjai szóltak. Elég vicces volt, de a java még ezután jött. Miután elhallgatott a sziréna, kimásztunk, és egy közeli asztal alatt menedéket találó japán kolléga odalépett és megkérdezte, hogy jól vagyunk-e, nem esett-e bajunk. Szerintem kiült a kérdőjel az arcomra. De még erre is rátettek egy lapáttal. Miközben a szabályokat betartva létszámellenőrzést tartottak, egyszercsak kiderült, hogy a szomszéd asztalsornál, VALAKI ELTŰNT. Erre azért már csettintettünk, hogy ezek aztán tudnak valamit. Rohangáltak a kollégák fel-alá, hogy meglegyen az illető. Sorsáról, azóta sem tudunk. Úgy tűnik, itt nem is gyakorlat az, ahol nem sérül meg, vagy tűnik el egy-két ember…
Egyébként a belépő kártyánkhoz anno kaptunk egy kis sípot. Ha bármilyen vészhelyzetet látunk/érzünk, ezzel kell felhívni a többiek figyelmét, szóval mindig velünk kell, hogy legyen. Itthon mindenesetre Zsombi vonatfütty imitátorként rohangál vele. Lehet, hogy az utcára már ráhoztuk a frászt néhányszor.
A japán földrengés biztos asztal védő ölelésében, délután fél háromkor...
Délután egyébként, 17:40-ig már állandó programpont nincs. A túlórákat már itt is szabályozzák, arányaiban azért többen maradnak bent, mint otthon, de nem vészes azért. Nekünk most viszonylag sűrűn van az otthoni Denso-val megbeszélés, és a –most még csak- hét óra eltolódás miatt van, hogy 6-kor kezdődik egy-egy diskurzus, de kibírható. Novembertől a nyolc órányi eltolódás már érdekesebb lesz.
Ami még a munkához tartozik, az a csapatépítés. Elég sűrűn szerveznek iszogatós estéket egymással. Ezek az úgynevezett „nomikai”-ok (ivós party). Viszont ezeket nem úgy kell elképzelni, mint otthon, hogy hajnalig dajdajoznak. Itt, nagyjából két-két és fél óra a penzum. Ennyit töltenek el egy helyen, esznek-isznak, majd utána mennek haza, ritka esetben egy második helyre. Sok étterem így is határozza meg a foglalásodat, hogy két, két és fél óra után kiraknak. A japánok inni szeretnek, csak nem tudnak. Legalábbis a többség két sörtől már angyalbögyörőre issza magát, amit -kis túlzással- a harmadik sör után átmenet nélkül követ a makonya részegség… A sake és a shochu mellett itt nagyon megy a whiskey, de szinte mindent vízzel felöntve isznak. A Baglyas-hegyről származó házi pálinka (Baglyas-könnye) be is tette a kaput rendesen. A nomikai-ok mellett minket eddig egyszer hívtak el egy sütögetős csapatépítőre. A hely jó volt, egy nagy állatfarm, ahol külön hely volt a grillezéshez. Ráadásul nem kellett vinni semmit, minden grilleznivalót ott lehetett megvenni. Természetesen, itt is azt hiszem két órát maradhattunk, de ettől függetlenül jó volt. Mondjuk éhesek maradtunk, főleg azért, mert semmihez sem adnak kenyeret, se semmilyen köretet. A hús-gyomrunk jól lakott, de a köret/kenyér-gyomrunk nem.
A grill party, ahol vigyáztak az alakunkra
Júliusban mi viszonylag sokat utaztunk, meglátogattuk a beszállítókat. Rendesek voltak a kollégák, általában hagytak időt egy-egy jó ebédre, helyi nevezetességre. Jó csapatépítő mulatság volt ez is. Jöjjön hát néhány kép az eddigi üzleti utakról és nomikai-okról :)
A kép Shirakawa-ban készült, ami a néhány japán falu és a világörökség részeinek egyike.
Yokohama, japán egyik legnagyobb városának központja
Robot felszolgáló
Ami az otthoni viszonyokhoz képest új volt, az a nyílt nap. Ebben az évben a Covid miatt az itteni családi nap kimerült néhány online előadásban, viszont most az ősszel szerveztek egy nyílt napot ahova családokat vártak, hát jelentkeztünk. Meglepő volt, hogy mindössze hat család vett részt, tegyük hozzá, hogy októberben is lesz egy hasonló alkalom, bár szerintem a 12 család sem sok. Láthatóan, ezt az alacsony létszámot csak mi furcsállottuk. A családi nyílt nap egyébként japános precizítással és odaadással került megrendezésre. Reggel beérve, váltócipőt átvéve már várt ránk a kabala mackó, HIROKUMA-chan (Hiro a Hirose-ből, a kuma pedig macit jelent), akivel fényképet lehetett készíteni. Zsombinak nagyon tetszett, de persze félt is tőle. Majd bementünk egy meeting terembe, ez volt a főhadiszállás. Itt mindenkinek névre szóló asztala volt, és már az ajándék Denso-s sapkák is be voltak készítve. Ismertették a programot, így első körben kis túlzással mindenki mehetett, amerre látott a kiosztott kis köpenyekben. A körséta után volt tűzoltós játék a gyerekek nagy örömére, illetve megismerhettük a gyár területén működő saját víztisztító telep munkáját és megtudhattuk, hogy a szigorúbb szabályok miatt Japán egyik legtisztább csapvizét ihatjuk itt. Később ebéd következett a kantinban, ami után már jól esett volna hazamenni és elnyúlni kicsit, de hátra volt még egy technika óra. Dolgozik a gyárban egy nagyon cuki bácsi, akinek kb. az a feladata, hogy a rendezvényeken segítsen, origami figurákat gyártson és nagyon kedves módon, amit csak lehet, lefordítson magyarra. Igen, ő követte el a fentebb már megosztott üzeneteket is. Megküzdöttünk az első feladattal, majd Zsombi kinyúlt az ölemben. Finoman jeleztük, hogy mi kihagynánk az origamit, de a kijelentés eredménye felért azzal, mintha bedobtunk volna valamit a hangyaboly közepébe (változtatni kell a terven!). Mindenki ide-oda rohangált, segítettek összepakolni, megkaptuk az ajándék csomagunkat, majd mivel zuhogott az eső, VIP vendégek módjára esernyőt tartva fölénk kísértek ki az autóhoz. Szuper nap volt egyébként, Zsombi azóta is mindennap megkérdezi, mikor megyünk apa dolgozójába.
Általánosságban a munkával kapcsolatban amit látunk az az, hogy itt mindenki teljes odaadással, alázattal és becsülettel végzi a munkáját. A tokyo-i Narita reptéren láttuk először, hogy az útbaigazító néni büszke rá, hogy ő ott dolgozhat. P. Attila kolléga pedig felhívta a figyelmemet egyszer egy autótisztító plakátjára, amin a munkások olyan áhítattal törölték az autót, hogy én azóta úgy szeretnék Zsombira nézni. Furcsa volt nekünk otthon, amikor óriási energiákkal próbálták belénk ültetni az ownership szemléletet (tulajdonosi szemlélet; ez az, amikor úgy végzed a munkád, mintha a DENSO a tied lenne, és a saját vállalkozásodban dolgoznál). Otthon nekünk ez egy munka, itt viszont –úgy tűnik-, mintha mindenki a saját életcélját érné el, és a folyamatos önmegvalósítás diadalmas állapotában dolgoznának minden egyes percben, legyen az gyárigazgató, vagy benzinkúti kisegítő.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.