Big(s) in Japan

A japán munkaidő miatt (8:40 - 17:40) Zsombival nem vagyunk annyira elkényeztetve a Ricsivel töltött idő szempontjából, legalábbis a hétköznapokon. Így már mind a hárman alig vártuk augusztus harmadik hetét, amikor is: apa szabin van!

No de, ahogyan az otthon is lenni szokott, a munkanapokon szikrázó napsütés a szabi első napján felhőkre és esőre váltott…Ez sem szegte azonban kedvünket és jól is esett néhány semmittevős-játszóterezős pihenő nap. Én hamar kaptam is az alkalmon és bejelentkeztem egy masszázsra a közeli „Yu” fürdőbe. Ez egy tradícionális japán melegvizes fürdő típus, úgynevezett "hot spring" ahol már belépés után különválnak a nők és a férfiak és sajnos nem nézik jó szemmel, ha ruha van rajtad…így ennek kipróbálását mi meghagyjuk az elhivatottabb turistáknak. A masszázs viszont még a vetkőzős rész előtt volt, sőt, semmit nem kellett levennem és a „hűs” nyári időben még egy teljes testes törülközőt is kaptam a hátamra. Nade az az egy óra maga volt a mennyország, kellett, mint egy falat kenyér. :) Így már teljesen ellazultan vettem részt a ránk váró rengeteg szabadidő eltöltésének megtervezésében.

Hétfő – Monkey park

Egyik vonatozós napunkon az állomáson megláttam egy aquapark plakátját. Már egyből küldtem is Ricsinek, hogy nyomozzon és forródróton jött vissza az infó, hogy ez tényleg valamilyen vizes móka, nem is messze tőlünk, a korábbi posztban már említett Inuyama-ban. Így már hetek óta vártam, hogy eljussunk oda és végre igazán csobbanhassunk, csúszdázhassunk, stb. Makacsságomnak „köszönhetően” hétfőn mentünk, amikor is munkaszüneti nap volt Japánban. Sejthető volt, hogy sokan lesznek, de az előző napok tapasztalata alapján, féltem, hogy másnap rossz idő lesz. A honlapon előtte tájékozódva kiderült, hogy tilos napernyőt és félsátrat vinni és az előre leárnyékolt helyek napi bérleti díja 5-6000 jen egy napra. Nem értettük a koncepciót, de gondoltuk, lesz, ami lesz. Biztosra mentek és a Monkey Park-ot egy olyan meredek domb tetejére építették, hogy a parkolóból felfelé baktatók számára a kétkedés halvány szikrája se maradjon, hogy akarnak-e fürdeni. A terület egyébként egy hatalmas, két részre osztott vidámparkot, egy tényleges, majmoknak otthont adó parkot és a fürdőt foglalta magában. Beállva a pénztárhoz a sorba, Ricsi már szentségelt, mert a szivárvány minden színében fel volt tüntetve egy-egy árakat tartalmazó tábla, persze angolul egy szó sem szerepelt rajtuk. A Google kép alapú fordítója és a honlapról rémlő infók alapján valahogy sikerült jegyet venni. Mint kiderült, mindenképp kell jegy a vidámparkba is, mert azon kell áthaladni a fürdőhöz. Meg nem mondom már, hogy végül mennyi volt a jegyár, de az biztos, hogy nagyon drága (Ricsi tudja: 7 600 en-t kértek el tőlünk). A ringlisek között nagy nehezen megtaláltuk a fürdő bejáratát. Helyet keresgélve jött a döbbenet…azért nem lehetett árnyékoló eszközöket bevinni, mert egyrészt a „faltól-falig” betonba nem lehetett volna beleszúrni, másrészt iszonyúan korlátozott pihenő hely állt rendelkezésre. Valamilyen régi szabadtéri színpad kerülhetett átalakításra, így a lépcsőkön, a színpadon és a kettő közti helyen lehetett letelepedni, s fölöttünk egy árnyékoló ponyva/gyékény volt kifeszítve. Mikor odaértünk, már alig volt hely, de végül találtunk pont egy plédre valót. Hát igen, munkaszüneti nap…áldottam is magam rendesen. De nem baj, fürdeni jöttünk! Gyorsan átvedlettünk és célba vettük a medencéket.

Egy gombostűt se...

Nem volt olyan nagy a terület, de a medencék szuperül néztek ki és láthatóan a gyerekközönséget célozták, nemigen volt mélyvizes rész. Csúszda is volt mindenféle, de sajnos szabály volt még a legkisebben is, hogy csak egyedül lehetett rajta csúszni. Bombót viszont - aki egyre inkább adrenalin függőnek tűnik – ez egy percig sem zavarta: anya indít, apa elkap és meg is volt az egész napos program. :) A parknak két impozáns jelképe van: a szökőkút, ami hangos majom-vircsaft után 20 méter magasra spricceli a vizet, semmit sem hagyva szárazon, és a hatalmas vödör, ami 8 méteres magasságból kb. 10 percenként egy tonna vizet önt a közelben tartózkodókra.

Szóval maga a pancsolás jó volt, bele is jöttünk egészen, de akkor egyszer csak megszólalt egy hang a hangosbemondóban s mindenki elindult kifelé a vízből…szó nélkül, fegyelmezetten, azonnal! Most képzeljük el ezt otthon nálunk…a legtöbben meg sem hallanák, hogy mondtak valamit, vagy ha mégis, legyintenének, hogy biztos csak a bisztró aktuális ajánlatát sorolják. Szünet volt kérem szépen, egyrészt hálókkal gyorsan kitisztították a medencét, másrészt – és ez volt számomra az eddigi legszürreálisabb élmény -  megszólalt egy zene, egy férfi hang vezényelt, és az egész strand elkezdett tornázni! Most képzeljétek el, hogy ott ülünk a placc közepén Zsombival (Ricsi épp visszament valamiért a helyünkre) és körülöttünk az ovistól az aggastyánig, mindenki egytől egyik elkezd karkörözöni és hajolni jobbra-balra egy láthatóan jól begyakorolt koreográfia mentén. Szerintem minden kiült az arcunkra, még Zsombi sem tudta szó nélkül hagyni: „Anya, ez vicces!”. Ő is érzi, hogy kicsit más bolygón járunk. :) A döbbenetnek azonban nem volt vége…pár perc múlva a férjem visszatért és nem ült le mellénk, hanem gond nélkül becsatlakozott a tornába! Még 12 év után is meg tud lepni! :) 

A reggeli tornát, vagy ahogy itt hívják, „Rajio taiso” (a "rajio" ebből a rádiót jelenti), mindenki végzi Japánban. Az óvodás, az iskolás, az irodista, a gyári munkás, a nyugdíjas, mindenki. Minden nap megszólal a zongoraszóval kísért reggeli rutin a rádióban és erre a 3 percre az ország apraja-nagyja feláll a székből. Mint később kiderült, Ricsi is... Az eredete az 1920-as évekre tehető és nem épp itt találták ki, hanem Amerikában. Akkoriban ugyanis Japánban nem volt túl rózsás az emberek egészségi állapota és a várható életkor is átlagosan 42 év volt. Pár „nagykövet” elment egy amerikai egészségszervezethez ötleteket meríteni és az ottani negyedórás verziót vették és alakították át egy kicsit a saját ízlésükre. Kezdetnek a postai dolgozók (az összes!) tanították az embereknek, minden reggel az utcákon. Majd beépült az oktatásba már egészen kis kortól és legalább annyira tudja minden egyes állampolgár, mint mi a Cifra palotát. Nyári szünetben sincs lazsálás, a gyerekek kora reggel felkelnek, kimennek a parkba, vagy szentélyek köré és csoportosan elvégzik a tornát. Ezért egyébként pecsétet is gyűjthetnek, és ha megvan egy megadott darabszám, ajándékot kapnak. A pecséteket 1920 körül eredetileg azért osztották, ha valaki időben beért az iskolába. De sokan csak bementek a pecsétért és visszamentek aludni, így kitalálták, hogy ha ezt kombinálják a reggeli tornával, a gyerekek utána már nem vágynak vissza az ágyba. Lehet valami ebben a tornában, hiszen a KSH 2020-as adatai alapján Japán áll az első helyen a világon a várható élethosszt tekintve, ami 87,7 év! (Magyarországon ez 79 év volt)

Postai alkalmazott tanítja a reggeli tornát a lakosoknak 1920 körül

Ebédidőben ettünk pár japán strandos kaját, aztán megpróbáltuk elaltatni Bombót azon a lélekvesztő betonos pihenőhelyen. Csodák-csodájára hamar sikerült, bár a kezünkkel végig védtük, hogy a tőlünk 15 cm-re állomásozó ovis testvérpár ne essen rá játék közben. A vízi-murit zárásig folytattuk, óránként kb 15 percre megszakítva a takarítás és a torna miatt. Kellemesen elfáradva indultunk haza és én még az autóban sem tudtam napirendre térni ezen a Bíró Ica programponton…

Csütörtök – Utsumi beach

Két nap rápihenést követően az Utsumi beach volt a következő állomásunk, ahova Ricsiék török angol-japán tolmácsa, Ozan és családja hívott minket. Kicsit bajban voltunk az elindulással, mert előző éjszaka hatalmas égiháború volt, ami még a másnap délelőtti időjárásra is rányomta bélyegét. De szerencsére délre egész jó idő lett, úgyhogy ebéd után elindultunk, így Zsombi is tudott aludni a kocsiban. Ami egészen addig tartott, amíg az autópályát elhagyva, a díjat kifizetve az automata kb. még a másnapi várható időjárást és vízállást is elmondta nem kis hangerővel…itt továbbra is minden és mindenki beszél, egyfolytában és hangosan. Ozan már rutinos volt a helyszínen, így ajánlásának köszönhetően célirányosan érkeztünk egy közeli parkolóba. Már ott egészen más miliő fogadott minket, mint az első tengerparti élményünkön, a Nishiura Palm Beach-en. 20 méterenként integetett valaki az út mindkét oldalán, hogy az ő parkolójába álljunk be, az út szélén sétáltak az emberek a víz felé, igazi zsongás volt. Egy teljes napra 1500 jen (4500 Ft) volt a parkolás. Mindössze 5 perc séta után a kissé emelkedős utca tetején a szemünk elé tárult a tengerpart. Na, és ez az a hely volt, ami mindenkinek eszébe jut, ha azt mondjuk: beach! A gyönyörű homokszobrokkal szegélyezett strand tele volt fiatal, bikinis és fürdőgatyás (sehol egy nyakig beöltözött!) fiatalokkal, a büfékből és például a mellettünk sátrazó, tippünk szerint brazilok hangfalából szólt a latinos zene, már csak néhány szörfös hiányzott. Sajnos a strandon nem lehetett leszúrható félsátrat használni, így kénytelenek voltunk egy napernyőt bérelni, amit a közel négerre barnult japán barátunk egy homokfúróval 2 perc alatt fel is állított nekünk. 10 percen belül már a vízben voltunk, ami kristálytiszta volt és lassan mélyült. Élvezettel lubickoltunk benne, a hullámok is jó nagyok voltak, nagyon élveztük.

A homokszobrokat speckó anyaggal fújják le, így még a viharoknak is ellenállnak

Egyszer-kétszer megpihentünk a parton, s ilyenkor megkínáltam török barátunkat és japán családját pogácsával, majd utána ő is adott nekünk egy kis „pogaca”-t (ejtsd: poácsá), ami szintén kelt tészta, de inkább valamiféle töltött zsemlének, vagy bucinak mondanánk. Jót mosolyogtunk rajta, nem ez az egyetlen szó, ami megidézi azt a 150 évet, amit - úgymond - vendégségben töltöttek nálunk. Ugyanilyen a „padlizsán” és a „Csak két kicsi alma van a zsebemben” mondat. Szerencsére mindketten rajongunk a gasztronómiáért, úgyhogy folyamatosan recept- és kóstolócserében vagyunk, illetve ő lett a búzadara-dílerem. :)

Félidőben megkerestük a mosdót, aminek következtében a strand mögötti szabadtéri bulihelyet is láthattuk, büfével, színpaddal, extrém és nagyon mini fürdőruhába öltözött japán lányokkal tele. A zene itt is eléggé latin-amerikát idézte, kedvem lenne egy laza estére visszatérni ide otthoni barátnőimmel, dehát most sajnos "úgy kínoz, kínoz a távollét..." Ez egy egészen új arca volt Japánnak, olyannyira, hogy egyáltalán nem is éreztük magunkat Japánban. A nap végén kaptuk az infót, hogy a következő héttől indul a medúza szezon, illetve az idő is kezdett nyár végi és esős lenni, így vélhetően ez volt az utolsó itteni tengerpartyzásunk.

Péntek-szombat: nyaralás a nyaralásban

Nagyon sok szót még nem ejtettünk róla, de Ricsinek és Attilának van két Ricsivel egykorú, közvetlen kollégája, akik rengeteg mindenben segítenek nekünk. Visznek vásárolni, étterembe, helyeket, programokat ajánlanak, a bajban egyből ott teremnek és mindezt most megfejelték azzal, hogy elvittek minket nyaralni, családostul. :) Csak annyit kérdeztek, hogy tengerpart vagy hegy, mi egyöntetűen a hegyre szavaztunk, így az úticél Kaga volt, ami már egy másik prefektúrában, Ishikawa-ban található. Az itteni település-méretekhez képest a maga 67 ezres létszámával már egészen falusias hatást keltett. (Ricsi kommentje: Viszont, volt ott valami, ami nekem az otthont idézte: itt Nagoya környékén a forgalmi lámpák vízszintesen rendeződnek, tehát egymás mellett található a piros-sárga-zöld. Mivel Kaga már északabbra fekszik, így a hóterhelés is nagyobb telente, ebből kifolyólag a lámpák is függőlegesen lógnak. Kellett egy kis idő, mire rájöttem mitől tűnik otthonosabbnak az utcakép.) Az út nem volt rövid, kb 4 és fél óra autóval egy kis pihenőt beiktatva. Az út végig leírhatatlanul gyönyörű volt, magasan, a dús zöld hegyek között kanyarogtunk, alattunk pedig az amerikai kalandfilmeket idéző széles, sziklás-köves partszakasszal büszkélkedő Kuzuryu-folyó kanyargott. De mindezt a látványt a kis pihenőnk még meg tudta fejelni, ami egy duzzasztó gát volt a folyó egyik szakaszán, festői kilátással. Itt csak egy pisire és egy fotóra volt idő, takktakk, indulni kell tovább.

Festői kilátás a gátról a Kuzuryu-folyóra

A 4 és fél órát egyébként megkönnyítette, hogy egy extra kényelmes, a repülőgépek első osztályát kenterbe verő hét személyes Toyota kisbusszal mentünk a főszervező japán kollégának hála. Ami nekünk luxus kategória, az itt megszokott: tucatjával szaladgálnak ilyen autók az utakon, szinte minden gyerekes családnak található egy ilyen a flottájában. A kocsiba nem lehetett cipővel belépni, külön kis kosár volt neki, az ülésen bőrhuzat, pohár tartó, és az autóban összesen 2 lenyitható monitor gondoskodott az egész úton tartó meséről Zsombinak és a két japán kislánynak. Kicsit azért nagy dózis volt ez, de egyszer belefért. Visszafelé egyébként kicsit lazultak a szabályok, már a rántott hús és a kávé is előkerült az utastérben. :)

Elnöki kényelem

Útközben egy valóban falut idéző helyen megálltunk ebédelni…hát nagyon igyekeztem, de nem voltam képes mindent megenni…a hajdinából készült tésztával ki lehetne kergetni a világból, főleg halpehellyel a tetején. De nem baj, én már a svédasztalos vacsit vártam.

Az ebéd

A hotelhez érve először bementünk egy gyógyszertárba, ahol Covid tesztet csináltattunk, a negatív eredményről ki is állítottak nekünk egy igazolást, amit a hotelben bemutatva, összesen 5000 jen kedvezményt kaptunk. A teszt pedig ingyenes volt.

A hotel előtere teljesen átlagos volt, majd belépve a szobába nagyon megörültünk, mert az igazi tradicionális japánba érkeztünk. A szobaajtó után csak egy picike előtér következett, ahol cipőt le, majd fellépve egy belső küszöbre és elhúzva a tolóajtót bejutottunk a szobába. A padló végig gyékényből készült tatamival volt borítva, s az ágyként szolgáló matracok közvetlenül erre voltak letéve. A berendezés része volt többek között egy alacsony asztal párnákkal (szék nuku) és egy kis üvegezett erkély, amit szintén egy papír-fa tolóajtó választott el a szobától. Zöld tea és kimono mindenkinek bekészítve. :) Nagyon le voltunk nyűgözve és az sem számított, hogy kicsit azért látszott és illatra érződött is, hogy tényleg a múltban járunk. Ablakot egyébként itt sem lehetett nyitni, csak légkondi volt, az sem mai darab.

Kinyitva a második bejáratot

De hamar le is dobtuk a textilt, fürdőruha és a kis házi-kimono fel, mehetünk a fürdőbe. Merthogy a hotel híres volt a melegvizes fürdőjéről. Először azonban nem oda kalauzolt minket a másik japán kolléga, hanem egy szabadtéri szimpla úszómedencéhez. Nagy fityekkel másztunk bele, de hamar lehervadt a mosoly a szánkról…az inotai strand csapvíz hidegségét idéző hőfoka volt a víznek, Ricsi meg még a kollegáját is bele billentette érkezéskor…nem győzött utána bocsánatot kérni, még ha nem is nagy meggyőződéssel. Úgyhogy itt nem sokat időztünk, mentünk át a melegvizesbe, kicsit lemaradva a többiektől. Odaérve azonban gyanúsan méregettük a nemek szerinti külön bejáratot. Egymásra néztünk, ez bizony szintén naturális fürdő…Ricsi azért bement leellenőrizni és mikor olyat látott, amit nem annyira szeretett volna, inkább visszamentünk hesszelni az ó-japán szobánkba.

Majd végre elérkezett a vacsi, foglaltak is nekünk jó kis földön ülős asztalt. Volt minden, ami szem szájnak ingere…és nem ingere. A kétes dolgokból nem ettünk, de Zsombi falta a pálcikára húzott rántott husit (meg a rántott bambuszt is, nem tűnt fel neki, hogy nem hús), mi meg mindenből kóstoltunk egy picit: volt mindenféle sushi, maki, nigiri, a híres japán marha curry, hideg-meleg saláták, tengeri herkentyűk, leves (az egyik alap ételnek számító miso levest az üdítőkhöz hasonlóan lehetett csapolni). Annyira élveztük a vacsorát, az asztaltársaságot, és a csapolt Asahi-t, hogy erről bizony a kép lemaradt. Ezután Ricsi még elverte az összes japánt pingpongban, elvesztett 100 jen-t a félkarú rablón, a fiúk iszogattak kicsit, majd nyugovóra tértünk.

Másnap kipihenten mentünk a kontinentálisnak kikiáltott reggelire. Hááát nagyon véleményes, hogy az volt-e. Az elég fura, többségében meleg, számunkra inkább főételnek ható japán fogások mellett volt virsli, sonkaszelet, sajt, meg rántotta (nem sok választotta el a lágytojástól), de például kenyeret hiába kerestünk. A virsli mellett sültkrumpli kínálta magát, az egyetlen pékáru pedig a vajas és a csokis croissant volt. Szóval a reggelire evett ételek egyáltalán nem vágnak össze a magyarral. Nemrég, mikor a szomszéd lányokkal beszélgettünk kint, 10 óra tájt hívta őket az anyukájuk reggelizni. Kérdeztük, mit esznek reggelire, majd közölték, hogy miso levest.

Reggeli selfie...nade hol a kenyér??

Reggeli után a program egy kis karaoke volt! Hát, aki ismer minket, az tudja, hogy melyikünk kezébe termett mikrofon, így 2 japán sláger meghallgatása után én Zsombival kisomfordáltam és végre belehelyezkedtem egy ölelésbe, amivel már érkezésünk óta szemeztem: egy fullos masszázsfotelbe! Csupán 300 jen volt negyed óra és (elnézést a valódi masszőröktől), de életem egyik legjobb masszázsa volt! Mintha egy hatkezes masszázst kaptam volna és ropogtam is rendesen, a nyálam is majdnem kifolyt, közben pedig Zsombi relaxált rajtam és élveztük a csendet. Végül együtt örültünk, hogy Ricsi a pingpong után éneklésben is lenyomott mindenkit: acapella adta elő Zsombival az új kedvencét a "Legyen a Horváth kertben Budán..."-t és sajnos már indultunk is haza.

Amíg a fiúk énekeltek...

...addig anya relaxált.

Visszafelé még útba ejtettük a helyi autó múzeumot, ami Japán legnagyobbja és ahol elmondhatatlanul sok (na jó, elmondjuk, kb. 500 db) járművet mutattak be kb. három emeleten, több országból és még több korból. Igazi kuriózumokat is láthattak az idelátogatók. Valamilyen oknál fogva egy wc „múzeumot” is berejtettek az épületbe, ugyanis a mosdókban választhattunk, hogy melyik nemzet toalettjét kívánjuk használni…

Végeláthatatlan járgány

Diana kocsija mögött

Az osztrák wc-t választottuk

A kiruccanás csak egy éjszakára szólt, de az élmény mellett hatalmas gesztus is volt a kollégáktól, méltó ünneplése volt augusztus 20-nak. A két srác egyébként jön velünk vissza Magyarországra, ők viszont 3 évre, úgyhogy már el is kezdtük gyűjteni a programokat, amikkel majd mi is meghálálhatjuk az itteni vendégszeretetüket.

A csapat