Big(s) in Japan

November 3-án félidőhöz értünk, öt hónapja töltjük napjainkat a szigeten. Meg is ünnepeltük ezt egy Korankei völgyi kirándulással.

A Korankei-völgy Toyota város területén található, a Yodo folyó mentén és az egyik legkiemeltebb látványosság a vidéken, tekintve, hogy ősszel meseszépen fest. A völgyet az ilyenkor pirosba öltözött juharfák uralják, melyekből kb. 4000 darab van egészen 1634-es elültetésük óta, valamint 11 különböző fajtájuk képviselteti magát. Japánban nem siet az ősz, októberben sem volt ritka, hogy délelőtt pólós időnk volt, így november elején kezdtek igazán színesedni a fák. Színek tekintetében egyébként a november közepe-vége a legalkalmasabb időpont a völgy látogatására. A kirándulásra meginvitáltuk kedvenc szomszédjainkat is, Reiko-t és két kislányát, Yuna-t és Riina-t. A két banda a nyelvi akadályok ellenére is nagyon egymásra talált, így már nagyon vártuk a közös napot.

Tanácsukra próbáltunk időben indulni reggel, hogy még legyen parkolóhelyünk. Igazuk volt, a kiszemelt parkolóban a két utolsó helyet foglaltuk el 10 óra magasságában. A parkolóőr a kezünkbe nyomott egy térképet és már indultunk is. Pár száz métert kellett sétálni a völgy bejáratáig, de ezen az úton a Balaton partot megszégyenítő számú szuvenír és leginkább kajás bódé kínálta a furcsábbnál furcsább fogásokat. Az elején biztosra mentünk és egy színes cukorral megszórt csokis banánt majszolgattunk séta közben.

Ébredeznek az árusok

Valóban sokan voltak, de miután átjutottunk a piaci forgatagon, a szemünk elé tárult a gyönyörű folyómeder a tökéletesre formálódott szikláival, a jellegzetes piros híd és a gyönyörű dús erdős környezet a maga színpompájával. Kattogtattunk is egyből néhány képet, aztán átsétáltunk a hídon, aminek túloldalán egy kellemes erdei sétányra tértünk rá. Nem is volt gond, hogy van velünk három tapasztalt helyi. :) Elmondásuk alapján nyáron többször jöttek fürdeni is ehhez a folyószakaszhoz.

A erdei út végén egy nagyobb placcra érkeztünk, ami pedig tele volt éttermekkel és bódékkal, valamint hallottuk, hogy valamilyen show is megy éppen. Közelebb mentünk és meglepődve láttuk, hogy egy srác bemutatózik a rendkívül kezes páviánjával, Rickyvel. Ricky ugrott, gólyalábazott, viccelődött, mű-megsértődött, stb., elég jó kis műsor volt, ami után szép kis summát kalapoztak össze. 

Miután Ricky elköszönt, mi is tovább álltunk és kerestünk valami ebédet. Szerencsére kiszúrtunk egy „frankfurterest”, vagyis sült kolbászt árultak pálcikára húzva. Természetesen üresen, de nagy szerencsénkre mellette volt egy kenyérárus, így mi beszereztük a kötelező magyar köretet is hozzá. Jómagam még kipróbáltam a régóta áhított „goheimochi”-t, ami egy tipikus street food Japánban. Ehhez pépessé főzik a rizst, hogy jól formázható legyen és rátapasztják egy szélesebb bambusz spatulára. Kicsit rágrillezik, majd lekenik bőven miso vagy szója szósszal és újra lesütik. Isteni! A lányok leveseket ettek, a egyikben „udon” tészta volt, ami egy nagyon vastag, hosszú, kicsit „nyunyásabb” tészta, a másikból pedig egy egész – talán füstölt – halacska kandikált ki…az orrától az uszonyáig megették. :)

Goheimochi

Ebéd után a lányoknak haza kellett jönniük, mi pedig jegyet váltottunk a Sanshu Asuke Yashiki minifaluba. Valójában egy kis skanzenről van szó, ahol nem csak kiállították, de valóban elkészítésük folyamatában is bemutatták a különböző kézműves termékeket. Gyönyörű termékeket állítottak elő, a fél falut meg tudtam volna venni szívem szerint. Volt kosárfonó, késkészítő, szövő, varroda, ahol például a mi kékfestő technikánkhoz hasonló árnyaltokkal dolgoztak. Ami pedig engem teljesen lenyűgözött, az a papír esernyőkészítés. Két kis nénike ült a házban és gyártották a gyönyörűen megfestett tradícionális japán papíresernyőket. 

A skanzen bejáratánál

Papucsos ház

A falu tényleg pici volt, így hamar körbejártuk, ezután még egyszer megnéztük Ricky fináléját, s csendes pihenőt fújtunk a folyó partján.

Pihi után megnéztük az elég sok lépcső tetején lévő Kojakuji templomot, mely egy 1427-ben épített buddhista szentély.

Ezután lementünk közvetlen a folyó mellé köveket gyűjteni, kacsázni, lapátolni. Sajnos itt egy kósza kő eltalálta Zsombóka homlokát, ami nagy sérülést nem, de annál nagyobb riadalmat okozott, így túránknak sírós vége lett. A kocsiban azonban már mosolygósan beszélgettünk a szép levelekről, a „maki majomról” és a kisfiúról, aki sajnos még nem tanult meg ügyesen követ dobni…:)