Big(s) in Japan

Zoo-csemege

Egyik nap Ricsi hazaért egy „business trip”-ről és beajánlott egy hétvégi programot, amit a kocsiból látott: Higashiyama Zoo and Botanical Gardens, vagyis egy hatalmas állat- és botanikus kert.

Július 17-én szintén nem voltunk híjján a Celsiusoknak, de nekiindultunk és kb. 1 óra séta+vonatozás alatt Nagoya-ban voltunk az állatkertnél. A bejáratot kicsit elnéztük, de szerencsére több is akadt. Középiskolásnál fiatalabbaknak a belépés ingyenes, a felnőtt, Sky Tower-rel kombinált jegy is csak 640 jen (kb. 2000 Ft) volt.

Ahogy azt kell, kaptunk egy térképet a parkról, illetve elérhető volt egy szuper térképes app, ami jelölte, hogy éppen merre járunk és mely állatokhoz közeledünk. Azt már a legelején elengedtük, hogy megnézzük a botanikus kertet is, mert a park iszonyú nagy területet foglal magába, közel 60 hektárt. Kisgyerekkkel – de még nélküle is – 1 nap alatt lehetetlen az egészet végig járni. Az ismertető szerint 500 fajta állattal és 7000 fajta növénnyel találkozhatunk. Érdekesség, hogy a botanikus kert az első volt Nagoyaban és 1937 márciusában nyitott.

Innen indultunk

Az általunk talált bejárattól indulva az amerikai zónában kezdhettünk, melyet például a bölény, a hód és a fehérfejű rétisas képviselt. Ezután egy fedett, édesvízi halak bemutatására szolgáló épületbe léptünk, melynek nagyon igényes kialakítása volt. Ezt követően jött az egyik legszuperebb rész, az úgynevezett Vivarium. Itt rengeteg kétéltűt és hüllőt – köztük krokikat és aligátort – csodálhattunk meg, de ami igazán nagy szám volt, az az éjjeli állatok labirintusa. A tervezők ezt igyekeztek a kis lakók számára otthonossá teremteni, így mikor beléptünk, szinte teljes sötétség fogadott minket, csak kevés kékes fényforrás volt és a plafonon ragyogó csillag-imitátorok. Fényképezni persze nem lehetett, mert sötétben minek, a vaku pedig természetesen tiltott volt. Kellett leselkedni rendesen, de szinte az összes állatkát láthattuk elég aktív állapotukban. Voltak sünök, baglyok, egerek, rókák, repülőmókusok és egészen nagy hangyászok is.

Zsombor: szláv-magyar eredetű, a Zombor névből. Jelentése bölény. :)

Édesvízi hal-bemutató

Zsombit valahol ezután vesztettük el, elszenderült a babakocsiban. Na, akkor legalább irány fel a Sky Towerbe. De mégsem! Belépéskor már mutogattak is a babakocsi parkoló felé (ami Japánban MINDENHOL van), azzal bizony felmenni nem lehet. Nekünk ez a sorsunk itt kint…ha torony-látogatással kombinált jegyet veszünk, tuti nem jutunk fel…mint ahogy az a Nagoya Aquariumnál sem sikerült. Sebaj, megyünk tovább. A tovább viszont azt jelentette, hogy csak egy, a budai siklót, annak is a zárt verzióját idéző szerkezeten ereszkedhettünk le. Ide kb. 3 ember fért be egyszerre, így hát lett egy kis sor. Várakozás közben ráadásul az állatkert egyik fenevada megtámadta Zsombit, így 15 perc alvás után fel is ébredt egy szúnyogcsípésre. Most már akár a toronyba is felmehetnénk, de ki nem állunk a sorból!

Ahova nem jutottunk fel

Leérkezve a „lifttel”, a majmok bolygóján landoltunk. A két szupersztár a csimpánz és a gorilla család volt. A kis csimpánzok jó kis játékot nyomtak előttünk a több méter magas játszóterükön, de nem volt tanácsos nagyon közelről nézni, mert tábla hívta fel a figyelmet: „Vigyázz, a majmok kakival dobálhatnak!” Micsoda sztereotípia… A gorillák ennél jóval visszafogottabbak voltak és szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. E két fő attrakciónak egy-egy minden igényt kielégítő és tágas külső-belső lakhelyet alakítottak ki, de ezután jött sajnos a kontraszt. A „reszlinek”, úgy mint egy magányos páviánnak, ilyen-olyan – köztük gyűrűsfarkú – makiknak és gibbonoknak, fájóan kicsi ketrecek jutottak. Magasságra 3 méter körüliek, de alapterületre kb. 4-5 négyzetméternyiek lehettek. Tovább is álltunk gyorsan.

A rokonok

Ekkor már azért éhesek voltunk, de büfét utoljára a bejáratnál láttunk, így be kellett érnünk a fagyi automatával, Zsombi nem kis örömére. Az állatkertben működött egy kisebb vidámpark is, így Ricsiben felcsillant a bobozás reménye, de Zsombi leszavazta az ötletet, így mentünk tovább állatokat lesni. Egy hosszabb összekötő ösvény után a jeges részhez értünk. Voltak ott pingvinek és fókák is, a jegesmedvének viszont már csak az üres kifutóját láttuk, 2 éve elpusztult.

A jegesmaci emléktáblája

Tovább lépdelve egy igazi kuriózum következett, a koala-ház. Hát itt nem kellett kakidobálástól tartani. Hogy egy klasszikust idézzek: „Úgy beálltam, mint a rugó!”. Mondják, hogy ezek a kis cukipamacsok az eukaliptusztól mámoros állapotba kerülnek, hát úgy tűnik, tényleg. Folytak le az ágakról vagy csak bambultak maguk elé.

Ekkor már kezdett igen csak tikkasztó meleg lenni, mi már le is égtünk Ricsivel és akkor a szemünk elé tárult egy csónakázó tó. Be is pattantunk egy nagyon menő, markolós vízibiciklibe. De rosszul választottunk, a plexi szélvédőtől nem lett hűvösebb. Azért tekertünk egy nagy tiszteletkört, de már mindhárman kezdtünk elfáradni.

Hamar új erőre kaptunk, hisz jöttek a nagymacskák! Szegény tigris és oroszlán is egyedül volt, de gyönyörűek voltak. A főbejárathoz érve láthattuk volna az elefántokat (június végén született kiselefánt), de sajnos már beterelték őket…záróra lett. Már csak az ormányosokért is vissza fogunk menni, nameg ugye a botanikus kertből még semmit nem láttunk, ne is beszéljünk az odazakatoló, lombkorona szinten suhanó kisvonatról.

Az állatkert tényleg kivételesen sokszínű és gyönyörű környezetben is van, de summa summárum: a veszprémi jobb. :)

Az első tengerparti party

Július közepén végre autót kaptunk, így nem kérdés, irány végre a beach! Életünk első közös tengerparti élménye a nászutunkon volt, 4 éve, az olaszországi Ravennaban, ami viszont egy kicsit sem nyűgözött le minket, várakozásainkat igencsak alulmúlta. Így hát július 30-án, kicsit aggódva azon, Ricsi hogy fogja magát érezni (engem akár egy lavorba is bedobhattak volna, csak legyek vizes), indultunk neki a tengerpartnak. Úti cél: Nishiura Palm Beach.

A kiszemelt partrész tőlünk 60 km-re feküdt, a korábban már részletezett őrületes sebességekkel ezt 1 és negyed óra alatt lehet megtenni autópályán. Ennek a „gyorsaságnak” az árát is megkérik, csak oda 880 jen, vagyis 2500 Ft volt az autópálya díj. De mindegy, csak menjünk!

Arról itt már olvashattatok, hogy az odavezető úton hogyan kötöttünk szoros barátságot a szalagkorláttal, így Ricsinek sajnos aznap nem az volt a fő gondja, hogy egy árnyékmentes strandon kell töltenie a napot. De mindezektől eltekintve mindenki a vártnál jobban érezte magát! Szerencsére még nem voltak túl sokan a srtandon, így jutott hely a pálmafák árnyékában is, kicsit távolabb a víztől.

Csobbanásra hangolódva

Kis vízicsibénk már alig várta, hogy csobbanjunk, úgyhogy amilyen hamar csak lehetett, iszkoltunk is a vízbe. Meglepően meleg volt és jó gyorsan mélyült. Sajnos délutánra már nagyon sok zöld alga- és hínárszerű növény lepte el a vizet és az alja trutymós volt néhol. Ettől függetlenül nagyon élveztük a vizet, Zsombi úszógumiról hallani sem akart, így rajtunk csüngve pancsolt a vízben végig telivigyorral, biztosítva a heti sóbevitelt is.

Tartottunk egy jó hosszú csendespihenőt a parton, amit kihasználva én elmentem úszni egyet, majd egyik kedvenc hobbimnak hódolva, felfedeztem a helyi büfékínálatot. :) Furcsamód, a fagyi árus mellett itt is csak egy darab büfé üzemelt, de végre először láttam 3 laza japánt a pult mögött. A pancsoló közönségre ez egyébként már nem volt elmondható, ugyanúgy bokától fejtetőig beöltözve rettegtek a naptól, így léteztek a vízben és a parton is. A legtöbb család ide is hozta a kis családi sátrat, szétnyitható asztalkával és azt körbeülve falatozták az otthonról vagy az egyik „konvinyi”-ből hozott ebédet. Visszatérve a büfére, erősen korlátoltan fejtettem meg a kínálatot. Angolul persze ki volt írva minden, így a sült kolbász, sültkrumpli és társai megvoltak, de a japán kajákról angolul sem derül ki, hogy micsoda. Ráadásul itt is egy automatás rendszer működött: a gépbe bedobtad a pénzed, kiválasztottad, hogy miket szeretnél enni és inni, majd megkaptad a visszajárót és a rendelt fogásokhoz egy-egy jegyet. Ezt a jegyet leadtad a pultnál és adtak is mindent. Bevallom, én végül lelestem, hogy az előttem állók mit nyomtak és azért mit kaptak, s gondoltam, jó lesz az nekem is! S tényleg jó volt, a japánok egyik alap ételét, yakisoba-t ettem, ami zöldségekkel, esetleg kevés disznóhússal és szósszal együtt sült soba tészta (eredetileg hajdina-, de mára szerencsére inkább búzalisztből készített „spagetti” tészta). Azért sorban állás közben néha-néha hallani véltem (reméltem), hogy „Készen van a sajtos-tejfölös!”…

Délután 5 óra körül jóllakva, naptól és sótól kiszívva, első strandos élményünkkel elégedetten indultunk el haza.

Tűzijáték!

Másnap sem maradtunk program nélkül, ugyanis Japánban senkinek sem volt oka tüntetni a toyotai tűzijáték lefújásáért, így itt egy kb. két órás (!) égi show-ra készülhettünk.

A tűzijáték a közel másfél hónapig tartó toyota-i Oiden fesztivál lezárása volt. A fesztivál igazából magát Toyotát és az itt élő embereket ünnepli. A fesztivál során a különböző városrészek mindegyike betanul egy szabadon választott táncot, majd miután saját városrészében előadta, jön a nagy megmérettetés és a központban mindenki egyszerre ropja. Erről sajnos lemaradtunk, mert inkább a tengerpartot választottuk.

Estefelé indultunk neki a vasútállomásnak és már itt, Josuiban is rengeteg kimonoba öltözött férfit, nőt, családot láttunk. A gyerekek irtó helyesek benne! Már ebből látszott, hogy ez egy nagy esemény. Aztán leértünk a peronhoz, ahol nagyon sokan voltak, szintén szebbnél szebb ruhákban. A megérkező szerelvényre alig fértünk fel, de igazi buli járat hangulata volt így, Zsombi is élvezte, hogy állva utazunk és persze a többi utas figyelmét is. :) Mikor leszálltunk a központban, Toyota-shi állomáson, Ricsi és Zsombi előre ment, én utánuk a babakocsival és szó szerint hömpölygött a tömeg. Kellett pár perc, mire beértük egymást.

Elegáns lányok...

...és laza srácok. :)

A tűzijátékot a Toyota Stadion melletti parkból lőtték, ahol focimeccsen is voltunk. Így hát most is elindultunk erre a kicsit több mint 1 kilométeres sétára. Az úton a gyönyörű ruháknál már csak a rendőr volt több. Rengetegen voltak, irányították a tömeget, figyeltek a zebráknál és 5 méterenként folyamatosan kántáltak a hangosbemondóba. Szörnyű hangzavar volt, a japánok egyszerűen nem bírnak csendben maradni, muszáj beszélniük, zenélniük, vagy bármilyen más hangot generálniuk. Viszont végre egy hely, ahol aztán egymást érték az utcai büfék és árusok. Mi maradtunk a már ismert kakigori jeges finomságnál és koccintottunk a férjemmel egy korsó hideg csapolt Asahival. Egyébként egészen sok – számunkra - furcsaságot lehetett volna kóstolni. Volt egy polipos pult, ahol isten tudja mit adtak, aztán valamilyen széles spatuláról ettek egy látszólag nagyon sötétre pácolt, nagyon lapos és nagyon nagy halfilét, sokan ettek konzervből pürésített barackbefőttet (???), a nyársra húzott és miso pasztával ízesített egész kígyóubi szintén nagy sláger, illetve mindenféle cukormázas gyümölcs. Szóval nincs gyros, nincs hot-dog, nincs juhtúrós lepény…az egyetlen ismerős kaja a sültkrumpli volt és a – természetesen – nyársra húzott grill kolbász és különböző saslikok. Persze itt is volt a már fent említett yakisoba is. Ami közös volt az ételekben, hogy itt tényleg minden pálcikára volt húzva/sütve/tekerve, itt tombol a pálcika mánia. Ééés szénhidrát szinte nulla. Itt aztán megy a ketogén diéta alapból, semmihez nem esznek kenyeret, kolbászt csak úgy magában, ubit is csak magában, nyári hűsítőként. Jól is néznek ki na, nagyon-nagyon kevés elhízott japánt láttunk eddig.

Járdákon, úttesten, mindenhol vonuló tömeg

Nade lassan célt érünk, a stadionhoz vezető híd főjénél azonban közelebb nem mehetünk, oda már előre megváltott jegy kell. Ugyanis a tűzijáték azért volt 2 órás, mert kb. negyed óránként volt valami rövid műsor is közben. A tűzijáték nagyon szép volt, de nem voltak ficánkoló koi pontyok vagy harcoló szamurájok, teljesen átlagos tűzijáték volt. Zsombi nehezen tudta eldönteni, hogy fél vagy lenyűgözi a dolog, így bizonytalanul, de kb. félidőben elindultunk hazafelé. Útközben persze meg-megálltunk visszanézni, ha hallottunk egy igazán nagy durranást. Elég volt visszaverekedni magunkat az állomásra, jó is volt, hogy előbb indultunk, ki tudja, hányadik vonatra fértünk volna fel. Josuiban leszállva még láttuk egy-két égi attrakció színeit, de aztán a Nagy család hazaandalgott a tartalmas hétvége végén.