Big(s) in Japan

A tokyo-naritai hotelbe tehát június 4-én este 8-fél 9 felé értünk. A szobánk szép tágas volt és kényelmes. Szerencsére az ellátásunkról is sikerült gondoskodni: Japánban nagyon elterjedtek a "convinience store" (ahogy itt becézik, "konvinyi") típusú boltok, ami igazából egy éjjel-nappali kisbolt, ahol az elemtől kezdve a pólón és pipere cuccokon át rengeteg féle élelmiszer is van. Ezeket a boltokat kis túlzással minden sarkon meg lehet találni (Family Mart, Lawson, Seven-Eleven a legelterjedtebbek). Jóval nagyobb kész étel kínálat is van, mint nálunk otthon, amit kérésre meg is mikróznak neked az eladó pultnál. Hozzáteszem, arra fel kell készülnöd, hogy a mikrózás után 1 óráig nem tudsz a kajához nyúlni, olyan forró lesz. Szóval a vacsoránk egy ilyen üzletből volt (a hotelben is működött egy Lawson), és hála az égnek volt paradicsomszószos tésztájuk, így végre Zsombi is evett valamit. Én valami besameles-rákos tésztát ettem, Ricsi pedig valamilyen szaftos húsos ételt, amiről áradozott, hogy milyen jó, majd mikor befejezte, észrevette, hogy volt hozzá rizs is...hát még azzal milyen finom lehetett volna! :)

Egy "konvinyi" ajánlata

Gyorsan bejelentkeztünk videóhívással az otthonról izgulóknak, és mivel már bőven alvás idő volt Zsombinak, így bizakodók voltunk hogy talán, de tényleg csak talán el is alszik fürdés után. Megvolt a szokásos esti rituálénk, mondanom sem kell, hogy mi Ricsivel már kettőig nem láttunk, de Zsombi még inkább játszott volna. Aztán bevetettük a tippet, amit Ricsi anyukájától, Mimitől kaptunk, beraktuk Zsombi kedvenc Ganesha mantráját. Bizony ám, az Alma és az Apacuka együttes mellett Ganesha is nagy kedvenc nálunk...azt már el sem merem mondani, hogy Mága Zoli bácsi is a repertoárban van. :) Szóval a mantra bevált, Zsombi elaludt, de aztán hajnali 2 körül felült az ágyban hogy ő éhes. Nem csoda, hisz otthon, vagyis az ő időszámítása szerint éppen vacsora idő volt. Na és innen kezdetét vette a hajnali mulatozás, volt ott spagetti, egy kis játékgitár, Bogyó és Babóca maraton, az alattunk alvók örömére zuhanó kisautók, de kb. 3 óra elteltével elpilledt a kisember. Nem szokásunk éjjel játszani, de itt most nem volt választásunk. Reggel persze horpasztott volna, de végül keltettük, hogy minél hamarabb átálljon az új időzónára, meghát nem is volt időnk lustálkodni, a "konvinyi" reggeli után mentünk is tovább a következő állomásra.

Zsombi épp a "Two minutes to midnight"-ot gyakorolja :D

Az első blog bejegyzésben írtam, hogy 3-4 nappal az érkezésünk előtt törölték csak el a kötelező, 3 napos karantént Japánban (amiből persze mindenképpen csak negatív teszttel szabadultunk volna). A szabály az volt, hogy a landolástól számítva 24 óránk van arra, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol letöltjük ezt a 3 napot. Az idő rövidsége miatt, nekünk már nem tudták a japán szervezők lemondani a karantén hotelt, így várt ránk 3 nap Nagoyában, Japán harmadik legnagyobb városában.

Az utat nekünk kellett megoldani, sajnos a Japan Mobility (a csapat, aki egyébként mindenben segít nekünk a 10 hónap alatt) ezt nem vállalta. Úgyhogy Ricsi kollégájával, Attilával együtt négyen nekivágtunk egy kis vonatozásnak 4 darab, egyenként közel 30 kilós bőrönddel, 3 nagy kézipoggyásszal és egy 12 kilós kismakival a nyakamban. Nem volt könnyű, de szerencsére Japán a liftek és mozgólépcsők országa, így legalább ennyi könnyítés volt a dologban. A célállomás 415 kilométerre volt tőlünk vonattal, amit a híresen pontos és gyors japán vasút 3 óra alatt, 1 átszállással hagyott maga mögött. Ennek a gyorsaságnak azért borsos ára is van, 1 felnőtt helyjegyes vonatjegy 12 600 jenbe került, ami kb. 36 000 Ft. 

Szép kis körút, viszont a Shinkansen szinte észrevétlenül és nagyon gyorsan abszolválja

Az indulás úgy zajlott, hogy a naritai hotelből először visszamentünk a reptérre az ingyenes buszjárattal. Az első döbbenet volt számomra a japán szolgálatkészségről, hogy ahogy leértünk a lifttel a szobából, egy kb. 40 kilós nő azonnal elvette a bőröndjeinket és pikk-pakk feldobálta egy kiskocsira, amiről betették azokat a buszba. Ebben a folyamatban hárman segítettek és mind a hárman nagyon megköszönték, hogy segíthettek nekünk. Itt még nem tudtam, hogy ők tényleg mindent megköszönnek...

A reptéren a fiúk elég gördülékenyen megvették a vonatjegyeket, darabszámra az is hajazott egy kártyapaklira és néha gondot jelentett, hogy nem tudtuk, melyiket kell bedugni az automatikus kapuknál. De végül mindenen átjutottunk.  Amíg vártuk a reptéren a vonatot egy metrószerű aluljáróban, felfigyeltünk rá, hogy madárcsicsergést hallunk. De nem igazi volt, hanem gépi, gondolom ezzel próbáltak idillibb környezetet biztosítani a vonatra várakozóknak. Nem mintha akartunk volna, de esélyünk sem volt a vonat alá ugrani. Egy folytonos kapu védte az óvatlanokat a sínektől és csak akkor emelkedett fel, amikor a vonat beállt milliméterre pontosan oda, ahol a kapuk voltak és kinyíltak az ajtók. Már innen is egy nagyon kényelmes és tágas vonattal mentünk, aztán kb. 1 óra utazás után átszálltunk a shinkansen típusú vonatra. Nagyon rémisztően néz ki, nekem elsőre valamilyen féreg meg a kacsacsőrű emlős is beugrott róla. De nem véletlen ez a furcsa forma, 320 km/órás sebességgel közlekednek. A rekord egyénként 443 km/óra volt, amit nem olyan régen, 1996-ban állított fel... :) 

A kedvességről egyébként ismét tanúbizonyságot tettek a helyiek, Zsombi lépten nyomon ajándékokat (matricát, origamit) kapott, akár csak popsitörlőért mentünk be egy kisboltba (gondolhatjátok hogyan mutogattam el, hogy mit szeretnék), akár a jegypénztárnál, de még a jegyellenőrtől is.

A nagoyai állomáshoz szerencsére közel volt a szállásunk, már nagyon ki voltunk purcanva. Átvettük a kártyákat, beléptünk a szobába, éééés....már ott is voltunk a másik végében. Nagyon pici volt 3 embernek, főleg ha abból az egyik egy izgő-mozgó két éves. Letettük a bőröndöket, de kinyitni már necces volt őket. Az ablakot nem lehetett kinyitni (nem tudjuk miért), így csak a légkondit használhattuk egy kis levegőztetésre. Ricsi fordult is ki egyből, hogy nagyobb szobát kérjen, de közölték, hogy hát nekik ez a legnagyobb. Elnöki lakosztály ide vagy oda, a következő három napot igyekeztünk nem a szobában eltölteni. Viszont június az esős hónap Japánban, sokszor esik és akkor egész nap, igaz csendesen. Másnapra is esőt mondtak, így hát próba szerencse, beírtam a gugliba, hogy esős nap Nagoyában és láss csodát, meg is láttuk a befutót, ami minket is nagyon érdekelt és ráadásul Zsombinak is egy top programot jelentett, egy "Huhúú" múzeumot. Becsületes nevén "SCMAGLEV and Railway Park", vagyis a japán vasút múzeum. Másnap reggel már indultunk is, bár tervezni nehéz volt, mivel a jetlag miatt még nem annyira lehetett kiszámítani, hogy Zsombi mikor fog aludni, a 3 napban újra olyan volt, mint egy újszülött, akkor aludt, amikor kedve szottyant, de lassan elkezdtük látni az átállás jeleit. 

A múzeum első csarnokában rögtön egy nyugdíjazott gőzös fogadott minket, úgyhogy Zsombinak már ott leesett az álla. Nagyon impozáns tereket rendeztek be, konkrétan minden egyes valaha üzemben lévő típusból elhelyeztek egy példányt és a legtöbbe be is lehetett menni. Persze a haladási irány mindenhol szigorúan meg volt határozva nem ám csak úgy össze-vissza megyünk be abba a vonatba! Zsombinak nagyon tetszett, de ezen a napon már erősen kezdett benne lecsapódni a sok élmény és nehezebben lehetett vele haladni, elég hamar elvesztette a türelmét. Szerencsére rengeteg interaktív kiállítási tárgy volt a teremben, ami nagyon tetszett neki. Tesztelhették a gyerekek, hogy milyen alakú kerék gurul jól a síneken, gyakorolhatták hogyan kell jegyet venni és érvényesíteni azt a kapuknál (egy ilyen tréning nekünk is jól jött volna az első napon), illetve nagyon sok terepasztal volt, amit gombnyomásra lehetett működtetni. Emellett egy játszóházat is berendeztek, ahova egy órás turnusokba mehettek be a gyerekek és a belépésnél mindenki kapott egy vödör sínt és egy shinkansent, amiből pályát építhettünk. Talán ez volt az első pillanat, amikor Zsombi és a japán gyerekek fejében is ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg: "Hát te meg hogy nézel ki??"  Így hát egymással egy kicsit sem, de egymás mellett jól eljátszottak. Nem állítom, hogy Zsombi sok japán emberrel találkozott otthon, de belegondoltam, hogy az itteni 2-3 éves korosztály a Covid miatt talán még "sosem látott fehér embert", pláne nem szőke, kék szeműt. Természetesen a múzeum boltjában mi is beszereztünk egy "huhú" készletet Bombónak, mert hát vonat nélkül mit ér az élet. Az egyik képen látható is lesz használat közben és bár nem úgy néz ki, higgyétek el, Zsombi naaagyon boldog. A vasút múzeumnak egy negatívuma volt: egy büfé volt csak és valamiért az is zárva. Visszaérve a fő állomásra, már nagyon éhesek voltunk. Mentünk körbe-körbe a plázában, hogy mit együnk, amikor megláttuk azt a bizonyos sárga "M" betűt. Nem tartottunk hosszú szavazást, már álltunk is a sorba és bizony, elrontottuk a gyerekünket, megkapta az első mekis hambiját. De hamar elszállt minden anyai bűntudatom, amikor láttam, hogy végre milyen jóízűen eszik. Mi is úgy ettük a "hazai" ízeket, mint akik már két hete éheznek, nem csodálkoztam volna, ha dobnak nekünk egy kis aprót.

 Íme, a jegyrendszer gyakorlat :)

 Az impozáns terek egyike

Azóta már bővült a pálya és a szerelvény-szett is

Másnap, június 7-én szép napos idő volt, így Ricsi keresett a térképen egy játszóteret. Egy jó negyed órát kellett hozzá sétálni, de Bombó végre futkározhatott egy kicsit. A játszótér egyébként elég retro hatást keltett és senki nem volt rajtunk kívül, mára már tapasztaltuk, hogy sajnos itt ez a standard. Viszont jó hír volt napirend szempontjából, hogy közeledett az ebédidő és Zsombi álmosodott. Úgyhogy siettünk haza - természetesen egy konvinyit útba ejtve ebédért - és végül Zsombi pár falat után el is aludt. Hamarosan már két fiú horpasztott a szobában, én meg végre megnyitottam a Netflixet. :) 

A japán játszóterek eléggé leharcoltak és messze nem EU kompatibilisek.

Délután Attilával együtt felkerekedtünk és célba vettük a Nagoya kastélyt. Igazából tudtuk, hogy a kastély már zárva lesz, mire odaérünk, de gondoltuk, nekünk az is jó, hogy megnézzük azt a gyönyörű kertet, ami körülveszi. Amíg odafelé sétáltunk Zsombi kimondta eddigi élete legszebb mondatát: "Mindjárt előbukkan a kastély". Zsombi beszéde egyébként rohamtempóban fejlődik, mióta itt kint vagyunk, szerintünk kompenzálja a sok japánt. :) Végül tartoztunk egy úttal az ördögnek, nem csak a kastély zárt be, de a kert is. Sebaj, van még 10 hónapunk, mondtuk. Visszaérve az állomásra, mondtam a fiúknak, hogy induláskor láttam egy pékséget, menjünk be oda vacsiért. Itt szinte az összes pékség francia ihletésű, a nevük is sokszor azt tükrözi. Nagyobb is az édes választék, mint a sós. Azt nem tudom, hogy csak a járvány miatt van-e vagy alapból ez a rendszer, de belépéskor mindenkinek vennie kell egy csipeszt és egy tálcát és arra kell szednie a megvenni kívánt finomságokat. A pultnál aztán minden egyes darabot külön zacskóba raknak (a mérhetetlen műanyaghasználatról majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó), majd jött az, amitől mindig félünk: feltettek egy kérdést és várakozóan néztek ránk. Próbálkoztunk, próbálkoztuk, de csak nem sikerült megérteni, mit is várnak tőlünk. Végül a kiszolgáló hölgy a kezébe vette az irányítást s betett valamit a szatyrunkba. A hotelben vettük észre, hogy egy "jégakku" volt, valamilyen fagyasztott zselészerű anyag, ami nem lesz nedves, ha olvadni kezd. Azért kaptuk, mert vettünk egy szendvicset is. Ha itt bárhol hűtést igénylő élelmiszert veszünk, megkérdezik, hogy kérsz-e mellé jeget, még a cukrászdákban is. Egyébként a sok hideg, mű és gyors kaja után, amire ebben a három napban rákényszerültünk, már nagyon vágytam rá, hogy főzhessek egy jót. Nem is kellett sokáig várni, másnap jöttek értünk és tovább mentünk a végleges városunkba, Toyotaba, ahonnan a következő bejegyzés fog indulni.