Big(s) in Japan

Tovább zötyögnek a hétköznapok is itt Japánban, úgyhogy folyamatos úti cél és program keresésben, valamint útvonal tervezésben vagyok, hogy ne csak hétvégén fedezzünk fel új helyeket. Hiszen itt a vonatok elvisznek a végtelenbe és tovább!

Nem annyira egyszerű bárhova is nekiindulni, hisz gyalogos távolságra csak a kis puritán, ám de szeretett játszóterünk található. Minden más izgalom messzebb van és tömegközlekedést igényel. Így a délelőttök kilőve, a délután pedig akkor működik, ha Zsombi időben felkel. Mert hogy itt minden bosszantóan hamar zár. A múzeumok egytől egyig 16:00-ig vagy nagyon maximum 17:00-ig vannak nyitva. Még a játszóházak a legbarátibbak, van, amelyik 19:00-ig is várja a gyerkőcöket. Úgyhogy legtöbbször már arra szoktunk rá, hogy hétköznap egy-egy napot hétvégévé varázsolunk és már reggel nekiindulunk egy nagyobb kalandnak, előnyben részesítve a babakocsiban eltöltött csendespihenőt. Lássuk hát Bombó kalandozásait!

Új felfedezések

Nagyon szeretjük a már említett, pláza tetején lévő ingyenes, önkormányzati játszóházat, viszont ez tényleg olyan, mint egy óvoda, sok-sok játékkal lehet nyugisan játszani. Nincsen csúszda, mászóka, labdatenger, stb. Így hát kutatásba kezdtem és sikerrel jártam. Azóta már plusz két játszóházi opcióval gazdagodtunk, mindegyikbe visszajáró vendégek vagyunk. Az egyik a mellettünk lévő Seto-ban van, U.S Kids Land a neve. Sajnos ide sem egyszerű eljutni, de a szükséges idő legalább kicsivel kevesebb, mint egy óra. Kell hozzá helyi járatos busz, vagy ha lekéssük (mint általában), akkor sok-sok séta, majd vonat, majd megint sok-sok séta egy elképesztően sok lépcsővel tarkított és több zebra nélküli úttesttel keresztülmetszett útvonalon. De végül elértünk a plázához, aminek harmadik emeletén egy gyerekparadicsom várt minket! Egy fél emeletet elfoglaló játszóházba értünk, ahol volt több trambulin, kb. három ugrálóvár, sok-sok csúszda, labdamedence, mini gokart, pénzbedobós-beülős játékok, stb. És nem csak a gyerekeknek paradicsom. A szülők számára voltak pingpong asztalok, karaoke termek és ami  a legjobb: a legnagyobb játszóterülettel szemben egymás mellett sorakozott vagy 10 masszázsfotel! Úgy tarthatod szemmel a gyerekedet, hogy közben dögönyözik a hátad! :) 1 óra egyébként a gyerkőcnek és a szülőnek összesen 1100 jen (3300 Ft), de egész napra is csak 1300 jen. És minden ingyen van, a pénzbedobós játékokba sem kell pénzt bedobni. A hazafelé út azért már fárasztó, de apa mindig cuki és kijön elénk a vasútállomásra. 

Masszázs fotelek sora

A másik játszóház pedig, a Kid-O-Land, már Nagoya határában van, de ide annyival gördülékenyebb az útvonal, hogy kb. 40 perc alatt ott lehet lenni. Egy nagyon nívós plázában található és az eddigi két játszóház ötvözete: van csendben szöszmörgős eljátszós része is, de aki duhajkodni akar, az is megtalálja számításait. Illetve egy külön lekerített rész van a babáknak. Tisztaság szempontjából ez a TOP, bár sajnos ár szempontjából is. Mi délutáni jegyet szoktunk venni, ami 3 órás időintervallumot jelent, az kb. 2200 jen, vagyis 6600 Ft. Itt már nem lehet olyan szabadon játszani, vannak úgynevezett „Play leader”-ek, akik terelgetik a gyerekeket, megmutatják, mivel hogyan kell játszani, iszonyatosan tapsolnak és mosolyognak ha valami sikerül és hát…nagyon óvatosak. Van egy hosszú ugrálóvárszerű futópálya, amit Zsombi nagyon élvez. Épp nagyban futkosott rajta, mikor az egyik „Play leader” hölgy nem győzött utána rohangálni és középre terelni, illetve a pálya végénél kiabálni, hogy „Stop”! Szegény Bombó, nyilván lejött 2 perc múlva, de mondtam neki, hogy felmegy vele anya is, ne foglalkozzon a nénivel… Hát igazából a néni nem foglalkozott velem, mert szavak nélkül fejezte ki, hogy nem vigyázok eléggé a kisfiamra, közém és Zsombi közé furakodva óvta tovább, mint egy tyúkanyó. Ez a túlvigyázás az önkormányzati játszóházra is jellemző, egyszer Zsombi popóra huppant és halálra vált arccal futott oda az egyik néni. Vagy ha valaki sír, szintén egyből ott teremnek, még akkor is, ha a törpe épp az anyukája karjaiban van. További pozitív hozadéka ennek a játszóháznak, hogy megtaláltuk Japán másik legjobb hamburgerét, a Freshness burgert. :)

Egy másik netes keresgélésem eredménye volt a Dino Adventure Nagoya, vagyis egy dínó park. Így egy szép keddi napon felkerekedtünk és nekivágtunk. Nem volt egyszerű odajutni, 3 átszállás vonattal, összesen másfél óra+a kisebb eltévedések. Mikor beértünk a hatalmas Odaka Ryokuchi Greens park elejébe, ahol a dínó kaland is található, már megnyugodtam, hogy jó helyen járunk. Már majdnem elértük úticélunkat, amikor is a szemünk elé tárult egy óriási játszótér. Már szeptember eleje volt, de 11 óra körül továbbra is nagyon sütött a nap, viszont ez sem tartott vissza minket, belevetettük magunkat a játékba. Volt nagyon magasról induló, nagyon hosszú és végre nagyon csúszós csúszda, görgős csúszda, mindenféle zörgő-mozgó játék és még egy palotai vár is helyet kapott középen. :) Egy fa alatt megettük a kis rakott zöldségünket, majd elindultunk az őslények birodalmába.

A görgős csúszdát az anya-dínók is élvezik :)

Már a park bejárata nagyon jó hangulatot teremtett, folyamatosan ment a Jurassic parkra hajazó kaland-zene, miközben a fejünk felett egy nagy T-rex fej tátogott hatalmas szájával. Minden dínós volt, még a mosdót jelölő tábla is. 2 éves korig itt sem kellett fizetni (azt hiszem Zsombi egészen addig két éves marad, amíg Japánban vagyunk), nekem 800 jen (2400 Ft) volt a belépő. A parkba belépve egy sűrű bozótos erdőben találtuk magunkat, de nagyon jól sétálható út haladt körbe. Hamar szembe is jött velünk az első lény és a mozgásérzékelő előtt elhaladva elkezdett mozogni és ránk morogni. Zsombi szerintem frászt kapott, de közben iszonyat izgatott lett. Szerencsére azért kedves dínók is jöttek, akik a kedvenceinkké válhattak. Összesen 19 dinoszauruszt tekinthettünk meg a kb. 20 perces séta alatt, viszont egytől egyig nagyon élethűek voltak, főleg a T-rexnek áldozatul esett triceratrops. Még olyan összeállítás is volt, ahol az egyik éppen marcangolja a másikat, hát az még engem is meglepett. Kicsit aggódtam, hogy Zsombinak ez sok volt, de miután kialudta magát a babakocsiban, úgy kelt fel, hogy anya, nézzük meg megint a dínókat! Úgyhogy újráztunk egyet máris. Az ajándékboltban beszereztük a kötelező „hosszúnyakunkat”, majd még egy kis játszóterezés következett…valamikor vacsorára haza is estünk.

Komolyan vették a tematikát

Irány az őskor!

Ne simizd a dínót :)

Amíg Zsombi a babakocsiban aludt, nekem volt lehetőségem valamennyire körbesétálni az Odaka Ryokuchi Greens parkot. A Dino Adventure-nél szerzett térkép alapján volt gokart pálya, csónakázó tó, kutyafuttató, bambusz-erdő sétány, japán kertek, és még több játszótér a gyerekeknek. Ezek közül megcsodálhattam a bambusz erdőt, valamint a tavat és egy kis sport gyanánt felcaplattam a park legmagasabb pontján található kilátóhoz. Csodaszép látványt nyújtott Nagoya-ra és mindezt idilli zöld környezetben élvezhettem, ráadásul kávém is volt!

Azóta még egyszer, Ricsivel is visszatértünk az ősdzsungelbe és így sokkal jobb volt, mert hétvégén viszonylag sokan voltak a parkban, így a fák közül mindenhonnan morgásokat lehetett hallani, elég jura-hangulatos volt. A látogatás óta Zsombó teljes dínó mániában ég és újdonsült kedvenc meséje a Denver dínó, aminek már  a zenéjét is kívülről fújja.

Hosszú nap volt...

Ismétlések extrákkal

Mélységek és magasságok

Zsombinak van az a vicces szokása, hogy délután sokáig ébredezik az ágyában, majd kipattan a szeme és egy totál nem odaillő mondattal indítja  a délutánt...így az nekem is mindig mosolygósan indul. Egyik ilyen mondata volt, hogy „Anya, menjünk el a delfinekhez!” Nem kényeztetem el a gyerekemet, de ha delfint akar, hát naná, hogy lesz delfin! :) Másnap reggel Ricsinek még a kávéja sem ért le a munkahelyén, mi már izgatottan szálltunk a vonatra, ismét meglátogatjuk a Nagoya Port Aquariumot. Rutinos rókákként vettük a két átszállásos út akadályait, majd délelőtt fél 10 körül már ott is álltunk újra a kardszárnyú delfin medencéje előtt. Szinte rögtön mentünk megnézni a delfin show-t, majd megnéztük az Aquarium szinte minden részét. Nem is volt baj, hogy ismételtünk, mert most találtunk egy gyönyörű medúzás részt is, amit első alkalommal nem vettünk észre. Zsombi sokkal jobban elmélyedt a látványban, volt, hogy fél órát ücsörögtünk egy hatalmas akvárium előtt. Majd mikor elaludt, letelepedtünk egy nagy, rájákkal teli medence elé és én tartottam egy kis Netflix énidőt az ingyen wifivel. :) Zsombó nagyon jót aludt én meg teljesen belefeledkeztem a filmbe és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rengeteg ember áll előttünk és nézi az akváriumot…megfordultam és majdnem felsikoltottam, egy búvár lebegett mögöttem…mint kiderült épp az a műsor kezdődött el, ahol bemutatják, hogyan kommunikálnak a búvárok a felszínnel. Szépen lassan elsomfordáltam onnan…

Nem csoda egyébként, hogy Zsombi jót aludt, ez alkalommal kipróbáltuk azt az éttermet, amit a múltkor nem tudtunk, készpénz hiányában. Húztunk egy sorszámot és vártuk, hogy szólítsanak. Még sem úgy működött, ahogy azt elsőre gondoltam, hanem a sorszámmal arra kellett várni, hogy ott bent legyen üres asztal. Elég sokat kellett várni és én közben láttam, hogy ez egy viszonylag drága hely, de Zsombit nem lehetett lebeszélni. Beültünk, és megérte, mert nagyon jó hangulatban töltöttük az ebédet, nagyon szép halacskák úszkáltak mellettünk, viszont a kaja az egyik legrosszabb volt, amit életemben étteremben ettem…és a legdrágább is…

Ami újdonság volt a múltkori látogatásunkhoz képest, az az, hogy most végre feljutottunk a toronyba, ami szintén a kikötőben volt, becsületes neve Nagoya Port Building. Zárás előtt 20 perccel értünk oda, mert persze az is 17:00-kor zárt (pedig az esti fényeiben fürdő Nagoya gyönyörű látvány lehet), de igazából ennyi idő bőven elég volt nézelődni. Zsombinak ingyenes volt, nekem 300 jenbe került. Lifttel felmentünk a legtetejére, ami egy hatalmas, ellipszis alapú zárt kilátóterasz volt. Egyik végén rálátunk a végtelen óceánra, a másik végén pedig a szintén végtelennek tűnő nagyvárosra. Itt is mindenhol táblákkal volt illusztrálva, hogy mit láthatunk az adott irányba, de szokás szerint csak japán felirat szerepelt rajtuk, így valójában nem tudtuk meg, mit látunk. Szép volt persze, de őszintén szólva én többre értékelek egy magas lesből elém táruló látványt, mint ezt a felhőkarcoló dzsungelt. Természetesen ezen a kis teraszon is voltak szabályok. Kilépve a liftből csakis balra indulhattál, s ha átmentél – az egyébként egyterű – helyiség másik oldalára, akkor onnan már csak a lift felé mehettél az óramutató járásával megegyezően, újra már nem nézelődhettél a másik oldalon. Nekem a jegyszedő bácsi nagykegyesen megengedte, hogy a babakocsiért visszamenjek. Az ő szájából hallottam itt kint először azt a bye-bye helyett, hogy saionara!

Újra állatkert – de főleg botanikus!

Már egy ideje motoszkált a fejemben, hogy vissza kellene menni az állatkertbe, hiszen ahogy írtuk is, első alkalommal kimaradt az elefánt, a kisvasút és a botanikus kert is. Szeptember 28-án el is látogattunk újra a Higashiyama Állat- és növénykertbe. Ez alkalommal nem bíztunk semmit a véletlenre és a főbejáraton keresztül léptünk be. Így egyből a kisvasút indulási helyénél kötöttünk ki, úgyhogy mielőtt bármit is megnéztünk volna, egyedüli utasként pattantunk fel a magasvasútra egy retúr jeggyel. Végigzötyögtünk a végállomásig, ami a botanikus kert eleje volt, de egyelőre még állatokra vágytunk, így indultunk is vissza a főbejárathoz. Az állatkert sokkal élvezhetőbb volt a szeptemberi enyhe, bár még mindig laza pólós időben, mint a forró nyárban. Ráadásul igazi bébi-bumm volt! Végre láttuk a kiselefántot, kengurumamát kiskengurujával („Benedek” később már az erszényben szunyókált…), anyukáját „zaklató” kisfókát (megmosolyogtató volt a párhuzam, szinte hallottam, hogy „anya, anya, anyaaaa”) és a legcukibb dolog, amit valaha láttam: az anyukájába csimpaszkodó kiskoala…nem csoda, ott volt a legnagyobb tömeg. Bár Zsombi elintézte annyival, hogy na most már menjünk fagyizni. :) Szóval így másodszorra már jobban tudtuk, hova érdemes menni, így a számunkra legérdekesebb állatokat újra megnéztük. Aztán Zsombi kinyúlt és eljött az én időm, végre bejutok a botanikus kertbe!

Juhúú, már jön is a vonat!

Magán-kocsink volt, beépített legyezővel :)

Dumbo

Hál'Isten dínók  itt is voltak :)

Zsombi akkorát aludt, hogy az egészet nyugiban végig tudtam járni és az egyik állomás folyton felülmúlta a másikat. Kétségtelen, hogy az egyik legszebb sétám volt, dacára annak, hogy sajnos pont a legszebb, tavaszi szezonról csúsztunk és csúszunk is majd le. Induláskor egy rózsás kerten mentem keresztül, majd jött volna egy rododendron erdő, viszont azt csak érintettem, hiszen már elvirágoztak. Ezután következett egy ámulatba ejtő rész: egy enyhe emelkedő mentén sűrű és égbe érő bambusz erdő kísért, ahol kisebb szentélyek, szobrok bújtak meg. Hétköznap lévén szinte senki nem volt rajtunk kívül, tökéletes csend uralkodott…nehéz volt elhinni, hogy egy 2,5 milliós város közepén sétálgatok. Felérve az emelkedő tetejére, egy kis pihenő tisztás következett és egy virágos kert, amiben most sajnos szintén nem tudtam már gyönyörködni.

Rózsák kertje

Ezt követően vitt lefelé az út, a növényzet egyre sűrűbb lett és átmentünk egy gyümölcsfáson, majd következett egy kis zen kert, ahol hallgathattuk az átfolyó patakvíztől ütemesen csapódó bambusz csobogókat. Nem sokkal arrébb egy gyönyörű dísztó terült, el, partján egy hatalmas nádfedeles japán parasztházzal. A házba csak bekukkantani tudtam, mert babakocsival nehéz volt megközelíteni, de teljesen nyitott volt, papucsok bekészítve, origami darumadarak lógtak a mennyezetről, nagyon hívogatónak tűnt. Valamiféle nyitott pihenőház lehetett, mert láttam egy bácsit a tatamin pihengetni. A ház mellett áthaladtunk egy hatalmas kamélia kerten is. Na most nekem csak a kaméliás hölgy ugrik be erről, sejtelmem sem volt, hogy ennyi fajtája van…ha minimum száz bokor nem volt ott, akkor egy sem.

A kamélia-rengeteg

A helyi rajz-szakkör is fel-feltűnt a területen

Lassan a kör bezárult és visszaértünk a kiinduló pontra, ami előtt még várt ránk egy hatalmas üvegház. Körbejártuk azt is, megcsodálva többek között a termő banánfát és a mexikói sivatagot idéző kaktusz ligetet. Szerintem a starttól a célig végig mosoly volt az arcomon, számomra lenyűgöző volt ez a kert, még akkor is, ha a virágzásokról már lecsúsztam. Legutolsó Japánban töltött hétvégénkre, márciusra be is véstem a naptárba búcsú programnak.

Visszafelé jól esett ismét kisvasútra pattanni, majd még az utolsó nyitvatartási percet is kihasználva beköszöntünk rokonainknak, illetve végre felültünk egy óriáskerékre (itt persze Zsombi hirtelen 3 éves lett). Még egyszer odaintettünk a kiselenfántnak és felültünk az igazi vonatra a szuper nap zárásaként.

Grampus drukkerek lettünk!

Zsombi teljesen beleszerelmesedett a meccshangulatba, apukája nagy örömére. Így úton-útfélen, ha meglátta a Nagoya Grampus focicsapat kardszárnyú delfin kabaláit, már kérdezte, hogy mikor megyünk megint meccsre? A sokadik ilyen után írtam Ricsinek, hogy vegyen jegyet. Neki sem kellett kétszer mondani, szeptember 17-én teljes menetfelszerelésben indultunk el a Nagoya Grampus – Hiroshima Sanfrecce meccsre. Ezúttal kocsival mentünk, le is húztak minket 3000 jennel a parkolásért (az első tisztességtelen japán húzás!), de későn kezdődött a meccs, így megérte autóval menni. A stadion körül megint nagy volt a kirakodás, sürgés-forgás. El is nyaltuk a kötelező fagyit, Hokkaido híres tejes csodáját, isteni! Nem tudni, hogy a fagyitól, vagy a "Hajrá Bányász" kántálásától, de Zsombinak belement a boogie a lábába, közölte, hogy ő próbára tenné magát a gyerekeknek felállított kapura lövő játékban. Ricsi kicsit kételkedett, de ezt gyorsan felváltotta a határtalan büszkeség, ugyanis kis Bombókánk nekifutásból belőtte élete első gólját! Meg is kapta érte a megérdemelt Nagoya Grampus matricát.

A mesteri rúgás pillanata

A góltól feltüzelve mentünk be a stadionba, ahol örömmel láttuk, hogy már nincs annyi szabályozás, meccs közben is lehetett szurkolói nótákat énekelni! A kezdőrúgás előtt még szemtanúi lehettünk egy látványos fényjátéknak, amit a szurkolók kezében villogó, távolról irányított fényrudak eredményeztek. A Nagoya Grampus beharangozó kisvideója nekem megint libabőrös élmény volt (Lehet, hogy én is drukker lettem??). Lementek a kis pom-pom lányok is és elindult a meccs. Jó kis szurkolást rendezett mindkét fél, öröm volt látni és hallani. Ricsi szakértése szerint a japán szurkolótáborok színvonalasak: sokan vannak, szervezettek, hangosak. Rengeteg ismerős szurkolói dalt énekelnek, hallani, hogy az európai lelátókról merítenek. Ez elmondható volt mind a hazaiakról, mind a vendégekről, pedig Hiroshima nem a szomszéd. Nagy élmény volt, az biztos.

A kabalákkal

Zsombi ismét nagyon élvezte a meccset, s bár az eredmény 0-0 lett, így is nagy élmény volt mind a hármunknak. A meccs végén már nem csak a kabala delfinek integettek Zsombinak, hanem a pom-pom lányok is puszit dobáltak, amikkel aztán a kis Don Juan sem maradt adós. Pirultak is a táncosok szépen, van ízlése Bombeknek. Az tuti, hogy szépeket álmodott aznap éjjel. Úgy tűnik, hogy jövünk még a stadionba, ugyanis november végén az AS ROMA csapata játszik itt barátságos meccset, és apa mindenképpen be szeretné mutatni a kisfiát Jose Mourinho-nak :) Nem köszöntünk tehát végleg el a Toyota Stadiontól.