Big(s) in Japan

Japán életünk kronológiai szálát ott hagytuk abba, hogy másfél hónapot töltöttünk Toyota központjában, egészen pontosan Wakamiya-cho-ban. A „cho” – amennyire sikerült utána kutakodnom a weben – igazából egy város a városban, valószínűleg olyasmik, mint fővárosunk kerületei. A végleges lakásunkat Josui-cho-ban választottuk ki, ami szintén Toyota része, a központtól északabbra fekszik, így közelebb a nagyvároshoz, Nagoyahoz. Toyota-shi, a központi vasútállomás csupán 3 megállóra van, ami 7 perc menetidőt jelent, mi pedig bő 10 perc sétára lakunk az itteni állomástól.

A 9 hónapra szóló "végleges" otthonunk. A jobb alsó lakrészt vehettük birtokba

Július 5-én költöztünk be a nagyon pöpecül berendezett, modern házba: a Japan Mobility a helyére tette a kiválasztott bútorokat, beüzemelte a gépeket, megvarratta és felrakta a függönyöket (abban a színben, amit mi szerettünk volna) és még be is ágyaztak nekünk. Szóval le a kalappal előttük. Egyébként, ha valaki tud a „Hungary Mobility” létezéséről, szóljon, mert ezt a szervezkedő-rendezkedő munkát én nagyon, de nagyon élvezném. :)

Megjöttünk és belaktuk a nappali-konyhát

Természetesen Zsombi is hamar megjelölte territóriumát

A költözésünk ismét egy hatalmas halom papírral járt. Először is, még indulás előtt, kb. 1 órán keresztül egyeztették Ricsivel és Attilával az aláírandó papírokat: hogyan kell fizetni a számlákat, mik a betartandó szabályok, stb. A lakásba érve a házhoz és minden hétköznapi dologhoz nagyon részletes útmutatókat kaptunk.

Összeállítottak nekünk egy újabb kis füzetecskét, ami a lakás összes fali kütyüjének, kis- és nagygépének kezelő paneljéről tartalmazott egy képet, minden gombhoz hozzárendelve az angol megfelelőket. Mikor ezt írom, több, mint egy hónapja lakunk már itt, de ezt a mai napig előveszem. Egy háztartási gépet azonban hiába keresnék…Japánban nem használnak sütőt. Megkérdeztem, hogy lehet ez, az indok az volt, hogy túl kicsik a lakások...Helyette a tűzhely alá beépített, két szelet csirkemellre elég helyet biztosító rácsos sütő alkalmatosság áll rendelkezésre, illetve a legtöbb mikrónak van sütő és grill funkciója is. Meg is lepődtek, mikor mondtam, hogy mi hetente akár többször is használjuk otthon a sütőt…sosem értették, hogy az Európából érkezők miért keresik ezt annyira. Szóval, aki éppen most pakolja a bőröndöt japán útjához, a Pataki tálat nyugodtan tegye vissza a kredencbe!

A mosógéphez igazán elkel a segítség :)

Fentiek mellett kaptunk egy elég vastag mappát, szépen felcímkézve különböző témakörökkel:

• Megtudhatjuk belőle, hol parkolhatunk (térkép és kép csatolva, melyen külön nyíl is mutat a képen látható egyetlen parkolóra, hogy tutira biztosan megtaláljuk). Japánban a helyhiány miatt a parkoló egy kardinális kérdés. Ember fia addig nem vehet autót, amíg nem rendelkezik parkoló hellyel.
• Hova dobhatjuk a szemetet, hogyan gyűjtsük azt és mely napokon dobhatjuk ki az adott kategóriákat. Az itteni szemétterror-ról később még értekezünk.
• Azt is megtudhatjuk belőle, milyen típusú baj esetén milyen számot hívjunk és mi tévők legyünk, ha tájfun vagy földrengés kap el minket. Előbbi évente kb. négyszer fordul elő, utóbbi mindennapos a szigeten. Le is töltöttünk egy appot, ami jelzi, ha a közelben földrengés várható. Mi még nem éreztünk az itt töltött 2 hónap alatt egyet sem szerencsére.
• Egy nagyon hosszú listát kaptunk, hogy mit nem szabad a lakásban csinálni, például, tilos cipőben bemenni és sütögetni a kertben.
• Egy bevásárlást segítő prospektus is megbújt a mappában, ami dugig van a termékek képeivel és alá van írva, hogy például, ez a színes mosószer, ez a sampon, ez a liszt. És ez nagyon hasznos volt, ugyanis a boltokban a termékek 80%-án még római betű sem található, nem hogy mondjuk angol. Ezen kívül a Google kép alapú fordítója nyújt még nagy segítséget a vásárlások alkalmával. Mondjuk néha olyan jó kis fordításokat kapunk, hogy kár a mobilnetért…
• Az utolsó mankónk ebben a mappában pedig, amin jót mosolyogtam, egy füzet, melynek címe: „Guide to living in Japan”, vagyis, „Útmutató az élethez Japánban”. Nem burkolták a dolgot, ők is tudják, hogy egy bevándorlónak ez az ország tele van buktatókkal, szó szerint az élethez kell segítség. Rengeteg témakör van benne a külföldieknek is hasznos klubbokról (létezik például Nagoya-ban „Külföldi feleségek egyesülete”, de még nem léptem be…), a legjobb éttermekről, nemzetközi oktatási intézményekről, a posta működéséről, a közlekedésről, számlák befizetéséről. Csak a tartalomjegyzék 3 oldal…

Új „otthonunk” egy négy lakásból álló társasház földszintjén található (a zuhanó játékok miatt azt mondom, hála az égnek!) és annyira a városrész legszélén vagyunk, hogy utánunk már csak az Ibo folyó kanyarog.

A festői Ibo folyó

A helyi Baglyas-hegy, avagy kilátás a lakásunk bejárata felől. 

A lakáshoz tartozik egy picike udvar is, ami viszont éppen elég ahhoz, hogy minden nap levegőzhessünk kicsit. Josui-cho egyébként egy éppen felfejlődőben lévő városrész, ahol viszonylag sok kisgyerekes család lakik és nagyon barátságos utcákon sétálgathatunk, sokemeletes házak inkább csak a központban vannak. Az utcák itt is nagyon tiszták, az udvarok rendezettek, a házak nagyon csinosak és modernek, előttük pedig 5 évesnél biztosan nem idősebb autók parkolnak. Úgyhogy látszólag elég „burzsuj” környékre érkeztünk, ha nem vesszük figyelembe, hogy mellettünk a sarkon a fiatalkorúak javítóintézete működik. A burzsujságról még annyit, hogy mellettünk egy óvónő él két kislányával (apukáról nem tudunk), egy ugyanilyen lakásban, és most jöttek meg az all-inclusive nyaralásukból, amire repülővel utaztak Japánon belül - #jólét

Mini-udvar rögtönzött vonat pályával és a kötelező kávé adaggal

Takaros utcák, szép házak. Josui egy teljesen élhető városrész.

Sajnos azonban a családos jelleg a játszótereken itt sem látszik. A szokásos puritán felhozatallal találkoztunk, viszont cserébe itt már vannak gyerekek. A beköltözésünket követő napon felkerekedtünk mind a hárman, hogy a közeli 100 yenesben beszerezzünk sok-sok apróságot, ami még hiányzott a háztartásunkból. Útközben találtunk egy játszóteret (na jó, ne szépítsük, egy csúszdát nagy placcal), ahol 3 anyuka játszott a porontyával. Le is álltunk ott egy bő félórára, szerencsére Ricsi ismét megcsillogtatta japán tudását és jóban lettünk az anyukákkal. Sőt, az egyikük kislánya egyenesen Ricsi ölében kötött ki és simán jött volna velünk haza, Zsombi nem kis bánatára :) Indulás előtt kaptunk egy homokba rajzolt térképet is, így a 100 yenes is könnyebben meglett. Azóta is többször jártunk azon a játszón, nagyon közel van hozzánk, de az anyukákkal maradtunk a mutogatásnál és a homokrajzoknál. Hírünk is ment hamar, másnap egy új apukával találkozva köszönés után már egyből kérdezte, hogy „Hángári?”. Egy másik alkalommal pedig egy egész gyerekhad kísért minket és integetett percekig nekünk, amikor indultunk haza a játszótérről, még virágot is kapott mindegyikőnk az összes gyerkőctől. Az utcán sétálva akár a másik oldalról is ránk kiabálnak, hogy „Dzsombika!” és integetnek bőszen. Mi meg csak törjük a fejünket, hogy őt most honnan is ismerjük, mert nem elég, hogy számunkra ők egyébként is nagyon hasonlóak, de a szokásos maszk-kalap kombóban szinte lehetetlen őket beazonosítani. Egyébként – az eddig látottakhoz képest - errefelé sok a nem-japán, élen a spanyolajkúakkal, vagy brazilokkal. Tőlem is már többször kérdezték, hogy brazil vagyok-e.

A játszótér...

Az egyik furcsaság egyébként, ami itt mostanra feltűnt, az a kutyaugatás hiánya, illetve a kerítéseknél sem kell óvatosan elhaladni, attól tartva, hogy ránk förmed egy házőrző. Viszont esténként sok kutyasétáltatót látni, így az itteniek vélhetően szeretnek együtt lakni kedvencükkel. Nem mintha az udvarok nagyon kutyabarátok lennének. Vagy kaviccsal, vagy műfűvel terítik be őket. A kerítés mentén sokszor kihagynak egy keskeny sávot, na ott nő a paradicsom. Elég sok egyébként a kiskert, de nem mondhatni, hogy 1-1 zártkertes területre összpontosulnának, inkább az „ahol van egy kis szabad hely, oda ültetünk” elv érvényesül. Ugyanilyen random helyeken bukkannak fel a rizsföldek is, legyen az akár egy benzinkút vagy egy buszmegálló mellett.

Kutyák nélkül sem maradunk azonban állathangok nélkül, érkezésünk óta a kabócák zizegésében élünk. Otthon is hallottam már őket néha-néha, de itt olyan magas létszámban vannak jelen, hogy sokszor szinte elviselhetetlen decibellel zsonganak. Ezt a „G-dúrt” még Kiss Tibi sem írta volna bele olyan idillien az „Autó egy szerpentinen”-be, az tuti. Valahogy a 35 fokot is 45-nek érzi miattuk az ember, nekem ez lett a forróság hangja.

28°C felett (vagyis a nyár 95%-ban) állandó koncertélményt nyújtanak

Néha-néha megnézek egy „oktató” Youtube videót egy híresebb vloggertől, amiből megtudhatom, hogy mit szabad, mit nem szabad, mit illik, mit nem illik ebben a szabályoktól és elvárásoktól kicsit sem mentes országban. Az egyik ilyen videóban mondták, hogy az új lakóknak ildomos ajándékot vinni a közvetlen szomszédoknak. Már el is kezdtem tervezni, hogy csinálok egy kis sütit, és mivel az új sütő-alkalmatosággal még hadilábon álltam, a keksztekercsre esett a választásom. Hát nem volt könnyű összevadászni hozzá az alapanyagot – erről majd egy külön boltos fejezetben bővebben -, de sikerült megcsinálni. Vettünk még mellé egy-egy japán rágcsákból álló ajándékcsomagot és végig kopogtattuk a 3 szomszédunkat:

• Felettünk-mellettünk egy fiatal anyuka lakik a 2 éves kisfiával. Nagyon örültek nekünk, el is beszélgettünk egy jó fél órát kézzel-lábbal.
• A felettünk lévő lakásban egy csodabogárnak tűnő úr nyitott nekünk ajtót, aki, miután átvette az ajándékokat, bemutatta a háziállatát, egy malacot :) A coca nem az a kis pici csüngőhasú szobamalac volt, inkább egy fejlődésben lévő magyar nagyfehérnek tűnt. Egyébként nagyon jól nevelt példány, póráz nélkül sétáltatják és sokáig azt gondoltuk, hogy felettünk nem is lakik senki, olyan csendes.
• A fal- és kertszomszédaink pedig a legcukibbak: a fent említett óvónéni anyuka a 6 és 11 éves kislányával. Az anyuka picit, a nagyobbik lányka viszont egészen jól beszél angolul, így sokat tudunk velük beszélgetni. Viszonzásul a sütiért Zsombi kapott tőlük egy mesekönyvet, mellé angol fordítással és egy rajzot Thomasról, a gőzmozdonyról, mert korábban hallották, hogy azt énekli.

A 3 gráciával nagyon jó lett a viszonyunk. Tőlük kaptuk az első kakigori-t (a korábban már említett japán jégkása), hoztak nekünk gyümölcs zselét és kaptunk híresen finom toyota-i őszibarackot is (nem kóstolták még a magyart…). Mi is vittünk már nekik túrógombócot (recepttel!) és palacsintát is, amit rögtön el is kezdtek enni és teli szájjal hálálkodtak érte. Miután pedig leért a palacsinta, egy hatalmas, rögtönzött vízipisztoly csatát vívott a két család, nem volt akadály a köztünk lévő alacsony kerítés sem. Épp a mai napon pedig magyar órát tartottunk nekik Zsombi képes magyar-japán szótárából és nagyon érdekes volt látni, hogyan küzdenek az „a” betű kimondásával. Ezt a hangot ugyanis ők nem ismerik, csak az „o”-t és az „á”-t. Zsombi imádja a két kiscsajt, sokszor kiáll a teraszra és kiabál, hogy „lááááányooook” és mindig át akar menni hozzájuk, viszont azt még sajnos nem tudjuk, hogy az egymásnál bandázás mennyire szokás itt…ha a cipőjük nem mehet be, a szomszéd vajon igen?

Szomszéd-szelidítő magyar finomságok - Az alapanyagok mássága ellenére is nagyon jók lettek (Ricsi)

Szóval nagyon jól érezzük magunkat Josuiban. A hétköznapokra szereztünk már egy kismedencét, sűrűn vonatozunk be a központba játszóházazni és fagyizni vagy csak elugrunk a játszóra focizni. De mit elugrunk, gurulunk! Ugyanis a beköltözésünk utáni nap nyári Jézuskánk érkezett, a kis piros motorral együtt megérkeztek a repülővel küldött csomagjaink is. A nagy öröm után megállapítottuk, hogy egy csomó felesleges dolgot küldtünk ki…utólag okos az ember (itt Ricsi azért megjegyzi, hogy ő már otthon is okos volt, de nem hallgattak rá... mindenki tudja: Boldog feleség, boldog élet...)

A nyári Jézuska - a boldog viszontlátás pillanatai :)

Vár még ránk úgy 8 hónap, szóval gurulunk tovább :)