Big(s) in Japan

1. Nem szemét, hulladék!

Vágjunk is bele a közepébe, abba a kultúr-sokkba ami nem is csak hogy a legjobban mellbe vágja az embert, de a mindennapjait is megnehezíti…ahogy drága férjem mondaná: a szemétterror!

Épp aktuálisan kering az a hír, hogy a foci VB-n a japán drukkerek összeszedték maguk után a szemetet. Ez itt tényleg teljesen természetes, a szemétkezelés nagyon fontos helyet foglal el a társadalmi feladatok között. Japánban az utcákon nincsenek kukák…sem a játszótéren, sem a parkokban, sehol! Ugyanakkor az utcán sem hömpölyög a szemét, szerintem az itt eltöltött fél év alatt egy fél kukászsáknyit tudtam volna összeszedni. Ennek oka az, hogy az itteni felfogás az, hogy a szemét, amit termelsz, az a tiéd. Neked kell gondoskodni arról, hogy a kukába kerüljön…és persze a megfelelő kukába! Így mi is hamar megtanultuk, hogy bárhova is megyünk, mindig legyen nálunk egy szatyor a szemétnek, hiszen amit itthonról elviszünk, azt ide is kell visszahozni. Az állatkertben volt kihelyezve kuka - ahol automaták vannak, oda azért szoktak kirakni - de ott is ki volt írva, hogy ebbe csak azt dobd bele, amit itt vettél. Ricsi például a Densoban nem dobhatja kis azt a szemetet, amit itthonról vitt, csak azt, amit az ott vásárolt termékekből termelt. Ha valamit elrontanak, cég szinten megy  a körlevél. Tehát a VB-s japánokból azt is kinézem, hogy néhány szemetet egészen Japánig hoztak haza, hogy a szabályoknak megfelelő körülmények között dobják ki. :) A rendszert én egyébként a női mosdó kis kukáival szoktam kijátszani, volt, hogy egy egész Starbucksos papír tasakot gyömöszöltem bele. Láttam már olyat is Toyota központjában, hogy reggel, munkaidő előtt egy adott szakaszon a nyakkendős-zakós irodisták szedték a szemetet és söpörték az utcát, vagy például valamelyik nap a házunk előtt porszívózták a járdát. Mint minden más Japánban, a tisztaság is köz-kérdés.

Az állatkerti kuka

És hát akkor a szelektálás…már a nagoya-i hotelben is háromféle zsák várt minket egy A4-es méretű utasítással. Próbálkoztunk, de tuti, hogy akkor még mindent rossz helyre dobtunk. Viszont nem is baj, hogy nem tanultuk annyira meg, mert Nagoya-ban és Toyota-ban nem ugyanaz a válogatási rendszer.

Toyota-ba költözve is kaptunk egy csinos kis összefoglalót, amiből kiderült, hogy 10 (TÍZ!!!) kategóriába kell elosztanunk a szemetet. Ezek a következők:

• Csomagolások
• Újrahasznosítható hulladékok, külön a(z)
  • üvegpalackok
  • PET palack
  • alumínium italos dobozok
  • mérgező hulladék (pl. elem)
  • veszélyes hulladék (pl. üres spray flakon)
• Égetendő hulladék (a kedvencünk, ez a „magyar” szemeteszsák)
• Fém hulladék
• Szeméttelepi hulladék (pl. törött tányér)
• Lomtalanítási tárgyak

Természetesen minden kategóriánál fontos, hogy tiszta legyen a szemét, mert ha maszatos, zsíros, stb., akkor mehet az égetendő kategóriába. Ami még itt nincs feltüntetve, az a kartonpapír, amit a több helyen fenntartott, személyzettel ellátott hulladékszigeteken tehetsz le. Na most kartondobozokat ilyen precízen összehajtva és egymásra pakolva sosem láttam még. És nem a személyzet csinálja, hanem mindenki így teszi le, aki odaviszi a hulladékot. Ott például összenyomott alumínium italos dobozt sem vesznek be, ez volt az egyik dolog, amin mi csúnyán elbuktunk. Egyébként azt mondanám, hogy most fél év után is olyan 70%-osan teljesíthetünk. Még mindig van olyan szemét, amivel állunk a négy kukánk felett és egy vállrándítással beledobjuk az égetendőbe. :)

A hulladékkezelés egy oldalas összefoglalója - semmiség

A rendszer annyira bonyolult, hogy az egy oldalas összefoglaló mellé kaptunk még egy A4-es méretű, 15 oldalas leírást a hulladékkezelésről, onnantól, hogy kit hívjunk fel, ha lomtalanítási hulladékunk keletkezik, a lerakók listáján át a letölthető applikációig.

Ami viszont nekem már az elejétől hiányzik ezekből a részletes leírásokból, az a használt sütőolaj kérdése. Sehol sem találtam arról infót, hogy mit csináljunk vele. Otthon nem igazán szelektáltuk a szemetet, de az olajat mindig összegyűjtöttem. Nos, legnagyobb meglepetésemre Japánban megy az égetendő szemétbe a többi háztartási hulladék közé! Persze nem csak úgy beleöntve a zsákba. Számos megoldásuk van arra, hogy fogd fel az olajat a serpenyőből. Van erre kifejlesztett vatta-szerűség, ami tetemes mennyiséget tud magába szívni, de ami még ennél is praktikusabb, az egy granulátum, amit a még forró olajba kell beleszórni, elkeverni és mikor kihűlt, kocsonya módjára tudjuk beleplaccsantani a kukába.

Az olaj-keményítő

Mikor már ügyesen kiválogattad a szemetet, akkor sem szusszanhatsz egyet, ugyanis a kidobása sem olyan egyszerű ám! Minden egyes városrésznél meghatározzák a napokat, hogy melyik nap helyezheted ki a nagy konténerbe a csomagolásos, az égetendő és a többi szemetet. Az első kidobására csak heti egyszer, míg a másodikéra heti kétszer van lehetőségünk. Addig a házban kell őrizgetni. A PET palackot és az alumínium dobozokat egy másik gyűjtőhelyre tehetjük csak ki, pár utcával arrébb, egy hónapban egyszer. A másik lehetőség, hogy elvisszük a már említett hulladékgyűjtő pontokra a karton és egyéb papírokkal együtt, amihez viszont már autóra van szükség a távolság miatt. Szóval, ahogy azt az elején is mondtuk…ez a szemétterror!

2. Nyugi, nem viszik el

Nem csak az anyagiakban mutatkozik meg a jólét. Amit nehéz, de felszabadító volt megszokni, az a kiemelkedő közbiztonság. Ez tényleg az az ország, ahol még a megtalált 10 jent is leadják a rendőrségen. A babakocsinkat a játszótértől akár egy kilométerre is hagyhatom, az tutira ott lesz órák múlva is. A táskámat is lerakhatom tőlünk távol, senkinek meg sem fordul a fejében felkapni és elfutni vele. A más boltban telerakott szatyrot nyugodt szívvel hagyhatom a babakocsiban egy játszóház vagy egy szupermarket előtt, érintetlenül megvár. Épp tegnap láttam, hogy egy nem túl olcsó távcsövet a kerítés nélküli előudvarban tartanak. Ez a biztonság valahogy a levegőben is benne van. Lehet akármilyen sötét és elhagyatott egy utca, nem fog el a félelem, valahogy azt érzi az ember, hogy itt nem eshet baja.

A bizalom miatt a becsületkasszák is nagyon elterjedtek - itt épp gourmet ebédet vehetünk  a nyusziknak egy farmon

A másik jó példa a közbiztonságra, hogy ha olyan csomagot vársz, amit már előre kifizettél, azt a futár simán az ajtód előtt hagyja, ha épp nem talál otthon. Több ilyen várakozó csomagot láttam már, órákig kint voltak az utcán vagy a lépcsőházban. A török tolmácsunk kislánya egyszer egy étterembe felejtett egy sálat. 6 hónap múlva is ott lógótt, mire legközelebb mentek ugyanoda.

(Nem saját kép)

3. Kalandozások a japán egészségügyben

Sajnos a magyar egészségügyet nem nehéz lepipálni, de talán ezért is volt pár dolog extrán megdöbbentő számunkra a japán egészségügyben tett kalandozásaink alkalmával. Mind a kétszer én voltam a kísérleti nyúl. De még mielőtt belemegyünk a konkrét példákba, nagy vonalakban írunk pár dolgot a japán egészségügy működéséről.

Ebben az országban nincs háziorvosi hálózat. Ezáltal beutaló sincs, az ember úgymond szabadon mehet a szakorvosokhoz. Persze ennek másik oka az is, hogy az ellátás nem ingyenes. Mindenkinek van egy egészségbiztosítása, amit jellemzően a munkáltató köt, s ez kiterjed az egész családra. Havonta itt is levonnak egy bizonyos összeget erre a célra, így az orvosi költségeknek a helyszínen csak kb. a 30%-át kell fizetni. A többit a biztosítási bevételből fedezi az állam. Tehát igazából itt minden intézmény magán és szabadon válogathatunk közöttük.

Az első tapasztalatot a nőgyógyásznál szereztem. A szokásos éves rákszűrésre szerettem volna elmenni. Segítséget kértem a Japan Mobility csapatától, hogy hova mehetek. Egy szerdai napon írtam nekik, másnap reggelre kaptam egy listát három klinikáról, akik meg is erősítették, hogy tudnak fogadni. Végül Ricsi munkaideje miatt szombaton (!) délelőtt mentünk el az egyikbe, ahol még tolmács is várt a recepción. Ja és hiába szombat, mivel „új vendég” voltam, időpontot sem kellett foglalni. Érkezésemkor természetesen egy igazi japános, két oldalas kérdőívet kellett kitöltenem teljes nőgyógyászati múltamról és arról, miért is jöttem. Ezután elvittek és megmérték a vérnyomásom és a súlyom. A vérnyomásomat egy olyan gép mérte meg, ami úgy nyomtatta ki magából az eredményt, amit az egyre vastagodó kartonomhoz csatoltak. Ezután a kedves hölgy mutogatott a wc felé. Ó mondom, kedves, hogy megmutatja hol van. Majd ráutaló magatartást tett, hogy menjünk be. Ott bent pedig a kezembe nyomott egy poharat, na akkor már leesett, hogy itt még pisi minta is lesz. Ez is megvolt, utána megmutatták hol várakozzak.

Az emeleten szülészet is működött és ilyen mosdókkal kényeztették a friss anyukákat

A váróterem elegáns szállodák fogadótermét megközelítő színvonalú volt, kényelmes karosszéken ülhetett mindenki, melyek úgy voltak elhelyezve, hogy még csak véletlenül se kelljen szemben ülnöm senkivel. Először rossz helyre ültem le, amit sejthettem volna abból, hogy a kettővel arrébb lévő rendelő előtt csupa hozzám hasonló „bevándorló” várakozott. :) Abban a rendelőben táborozott le ugyanis a tolmács. Nem kellett keveset várni, de időpont nélkül egy szombati napon egy szavam sem lehetett.

Igazi magánszektoros váróterem

Mikor bementem, az orvos már nézte is a kitöltött kérdőívet, aztán megkért, hogy menjek be a vizsgálóba. És itt volt az a pillanat, amikor a Szolgálólány meséje hirtelen igaz lett. Beültem a székbe, ami ezután teljesen automatikusan felemelt, eldöntött majd egy függöny elé gurított. A tolmács az én felemen volt, az orvos és az asszisztens pedig a függöny másik oldalán, nem láttam belőlük semmit. A doki vizsgált és beszélt, a tolmács fordított, én válaszoltam, de közben teljes döbbenettel feküdtem ott…legalább egy kicsit sem izgultam, mert a körülmények elterelték a figyelmemet. Hamar végeztünk, ezután mehettem fizetni, a vizsgálat 2100 yen volt, vagyis kb. 6000 forint…Kaptam egy „tagsági” kártyát is, illetve azóta hetente kapom a kórház hírlevelét e-mailben.

Egy vizsgáló (Nem saját kép, de itt még "gyerektartó" is van)

A másik tapasztalatom a fül-orr-gégésznél volt. Ismételten elkapott a mandulagyulladás, de most olyan szinten, amit már nehezen viseltem el, antibiotikumért kiáltott a helyzet. Így újra segítséget kértem a kis a Japan Mobility csapattól egyik csütörtök délelőtt. Visszaírtak, hogy hát, gondban vannak, mert a csütörtök általában egészségügyi szünnap, így „csak” két olyan klinikát tudtak nekem ajánlani, ahol beszéltek angolul és 10 perces autóútra volt tőlünk. Én választhattam, illetve én mondhattam meg, hogy AZNAP hány órára szeretnék menni. El sem hittem. Este hatra lett időpontom egy cuki kis magánrendelőben. Az angoltudás mondjuk túlzás volt, Google fordítóval kommunikáltunk az asszisztensekkel. :) Az orvos belenézett a torkomba majd egy elszörnyedés után kenetet vett, s megkértek, hogy menjek át egy várakozó helyiségbe, ahol felültettek egy ágyra és rám húzták a függönyt. Na, gondoltam, ezek ki is kapják a manduláimat…nem is bántam volna, de nem ezért kellett várnom. Hanem azért, mert a kenetből ott helyben, 10 perc alatt csináltak egy tenyésztést Streptococcus bacira. Futurisztikus az egész. Az eredmény negatív lett, de a doki már egy rajzzal várt a manduláimról, kiderült, hogy fekélyes mandulagyulladásom van. Kaptam is rá két gyógyszert, mehettünk át a szemben lévő patikába. A vizsgálat díja 1980 jen volt.

A gyógyszertárban kaptam egy kiskönyvet, ami arra szolgál, mint nálunk most már az EESZT, minden addigi szedett gyógyszert beleírnak. A gyógyszertáros kihozta a kapszulákat, majd leültetett maga elé és szájbarágósan elmondott mindent a szedésükről. Ami érdekes volt, hogy nem egy doboz gyógyszert kaptam, hanem annyi levél és annyi darab kapszulát raktak be egy kis papír tasakba, amennyit nekem felírtak. És a tasakra volt felírva, hogy miből mennyit és mikor vegyek be. Betegtájékoztató minimális és azt se kérdezte meg senki, van-e gyógyszerérzékenységem…szerencsére nincs. Már másnap kiderült egyébként, hogy valójában a kéz-láb-száj betegséget kaptam el, amit a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék. Úgy tűnik nem csak otthon terjed ismét, hanem ide is eljutott a nyavalyás.

A betegtájékoztató...legalábbis azt hiszem :)

Porciózás

4. Nincs megállás

Az egyik sztereotípia a japánokról, hogy munkamániások. Ha mások nem, a futárok és a postások ezt alátámasztják. Egyrészt, a postaládánk folyamatosan tele van szórólappal. Nem csak minden nap, de szinte minden napszakban landol benne valami. Kriszti barátnőmnek üzenem, hogy errefelé keresgéljen újságkihordót, tutira mindenhova eljut a lap! ;) Ez a kézbesítési igyekezet nem csak a hétköznapokra igaz. A postással akár hétvégén is találkozhatunk, a csúcs eddig az volt, amikor vasárnap este nyolckor láttunk egy levélkihordót egy ajánlott levéllel várakozni egy ajtó előtt. A futárok pedig simán hozzák a csomagokat még este fél kilenckor is. Ebben az országban hétvégén sincs megállás.

A japán postások nem biciklivel járnak (nem saját kép)

5. Maszk, minden körülmények között

Otthon végre megszabadultunk a kötelező maszkviseléstől, erre idejövünk és maszkot fel! Nagyon kelletlenül szoktunk rá vissza, viszont itt akkor a társadalmi nyomás a maszk hordására, hogy nem volt választásunk. Japánban jelenleg nem kötelező a maszk hordás. Már a kereskedelmi TV csatornákon kellett bemondani, főleg nyáron, hogy vegyék már le a maszkot. De ezek hajthatatlanok, a kötelességtudást már teljesen új szintre emelték. Mindenhol hordanak maszkot, de tényleg mindenhol. A szabadban futás közben, a konditeremben gyúrás közben, a játszótér közepén, ha egyedül sétálgatnak, ha egyedül ülnek a kocsiban, napestig sorolhatnánk.

(Nem saját kép)

Számunkra felfoghatatlan, hozzájuk meg már szerintem hozzájuk nőtt. Igaz, hogy nem kötelező, de minden intézményben, közlekedési eszközön, stb. kint van a tábla, mely felszólít a maszkhordásra, s volt már ahol ránk is szóltak. Ó és persze a gyerekek is hordják, egész kicsi kortól, a fiúk maszkban fociznak a pályán. Egyszer Zsombi végre együtt játszott egy kisfiúval egy játszótéren, mire az anyukája odahívta, hogy vegye fel a maszkját…nyeh…

(Nem saját kép)

6. Szervízes a lakásban

A japánok mindig meg tudnak lepni és leginkább mosolyt csalni az arcomra. Történt egyszer, hogy elromlott a kis mikróméretű sütőnk. Jelentettem is az illetékeseknek, akik lebeszélték a forgalmazóval, s végül a csere mellett döntöttek. A megbeszélt időpontban meg is jelent az Edion szaküzlet munkatársa. Természetesen nem beszélt angolul, de már meg sem lepődtem. Beinvitáltam, ő belépett a kis cipőtároló előszobánkba és akkor elkezdődött a muri. Természetesen maszkban volt. Elsőként kilépett a cipőjéből, de nem lépett le, rálépett a cipőre. Majd elővett a zsebéből egy másik zoknit, ami olyan tündöklő fehér volt, hogy majdnem megkérdeztem, mivel mos a felesége. Ezt a zoknit ráhúzta ara, ami már amúgy is a lábán volt. Ezután a másik zsebéből elővette a kis fertőtlenítő sprayt és lefújta a kezeit, majd végre belépett. A csere iszonyú körülményes volt, de itt minden az. És annyira bajban volt, hogy hogyan magyarázza el a dolgokat, hogy közben folyamatosan nyögött, ő-zött, hümmögött, vakarta a fejét. A japánok nagyon szeretik hang hatásokkal kísérni azt a jelenséget, ha valamit nem tudnak és épp nagyon törik a fejüket. Nade végre megvolt a csere, az új gépet milliméter pontosan beigazította a helyére, nade azért csak kérdezett még valamit, nem szabadultam tőle. Megkértem, beszéljen bele a fordítóba, á nem, azt nem. Artikulált, mutogatott, nagyon szerette volna velem megértetni, amit mond. Feladtam, mondtam, hogy akkor legalább pötyögje be a fordítóba. Nos, azt az egyszerű kérdést tette fel nekem japánul hogy bekösse-e a sütő földelését…a földelés szót a magyar activityben sem találtam volna ki soha, nem hogy a japánban. :)

Egy másik esetben a klímához jött egy szerelő, aki sokkal talpra esettebb volt, konkrétan úgy járt kelt, mint aki itt lakik. J Végül még a lánya friss esküvői fotóit is megmutatta, furcsa volt ez a nyitottság egy japán embertől. Itt az volt érdekes, hogy a kis válltáskájából egyszer csak kinyomtatta a „zárójelentést”, amit aztán aláírtam és utána nagy gondban volt. Nem értettem mi a gond, aztán felhívta az ügyfélszolgálatot és rájöttem, hogy attól ijedt meg, hogy nem katakanával, japán írásmóddal írtam alá, hanem római betűkkel. :)

A fenti cipőből kilépős-zoknis esethez hasonló szürreális jelenetet láttam egyszer az utcáról. Épp kötöztettek valakit egy olyan házba, ahol a kis belépő után rögtön meredek lépcső indult felfelé. Két költöztető nyögött egy akasztós szekrény alatt, de toporogtak, mert amíg az egyik már a lépcső közepén járt, a másik, alul álló szerencsétlen a szekrényt két kezével tartva próbált kilépni a cipőjéből, nehogy azzal lépjen a lépcsőfokra. Emellett persze a saját kis szőnyegüket már végigterítették a lakásban, hogy csakis azon lépdeljenek még zokniban is.