Big(s) in Japan

Bizony, elérkeztünk az utolsó élménybeszámolós írásunkhoz. Japán kalandunk végére értünk, lássuk, mivel töltöttük az utolsó heteket. De ez még mindig nem az utolsó poszt...jön még egy extra ;)

Multikulti találkozások

Török-magyar barátság

Nagy szerencsénkre több barátságot kötöttünk itt kint, ráadásul több nációból. Az egyik legszorosabb kapcsolat Ozannal, Ricsiék török tolmácsával és családjával (japán feleség, japán-török kislányok) alakult ki. Februárban meghívást kaptunk tőlük egy hamisítatlan török vacsorára. Nagyon izgatottan vártuk, mert azt már megtanultuk az eddigi hónapok során, hogy a törökök legalább annyira szeretnek enni, mint mi, magyarok. És hát azt kell mondjam, a vendéglátás bősége is nagyon hasonló a miénkhez. Mikor odaértünk, az asztal már telis-tele volt mindenféle ínycsiklandó finomsággal. Viszont mielőtt nekiláttunk volna, mindenki megkapta a törökök nemzeti italát, a raki-t. Az íze olyasmi, mint az uzonak, mert szintén ánizsból készül, viszont vízzel felöntve isszák, ettől opálos színt kap.

A vacsorát úgy jellemezném, hogy csipegetős-kenegetős-svédasztal. Volt házilag sütött, kicsit megfűszerezett zsemle, mellé többféle, erős ízű török sajt. Nagy örömömre végre nem konzerv, hanem frissen készített szőlőlevélbe töltött rizst kóstolhattam és hát mennyei volt! Az egyik jellemző alapanyaggal, a fava-val is megismerkedtünk, ami igazából egy óriási babféle. Készült belőle friss hagymás-kapros saláta és kb. háromféle ízesítésű fava krém is. Egy másik kedvencem lett a céklás kence, ami igazából főtt cékla reszelve, hagymával, fűszerekkel és joghurttal. Majd mikor már ezekből mind tele ettük magunkat, Ozan egyszer csak letett elénk egy nagyon gusztán sistergő serpenyőt, amiben finoman fűszerezett sült bocinyelv volt. Hű, de finom volt!

Ezután jött még az, amit én nagyon vártam, igazi török kávét kóstolhattunk, cezve-ben főzve. Én megemlítettem, hogy tejjel iszom a kávét, de az nem volt kérdés, mert a török kávéba nem tesznek tejet, esetleg csak cukrot. Azt is előre, azzal együtt főzik meg. A kávé nagyon finom, erős volt, de valóban igaz, hogy a csészének kb. a felét a leülepedett „kávé iszap” foglalta el. Állítólag van, aki ezt még kikanalazza. Ezután következett a török fekete tea, amit egy hatalmas szerkezetben főznek, kicsit talán hasonlít a mi kotyogósunkra, de tényleg sokkal nagyobb. Törökországban az a szokás, hogy a desszert elfogyasztása után már nem isznak alkoholt, csakis teát.

Készül a török kávé

Nagyon jó hangulatú este volt, ahol megfejtettük, hogy a törökök úgy szeretik a joghurtot, mint mi a tejfölt, hogy még annál is több azonos, vagy közel azonos szavunk van, mint eddig tudtuk és hogy úgy is tudnak a gyerekek bújócskázni, hogyha felváltva számolunk magyarul, törökül és japánul. :)

Természetesen mi is visszahívtuk őket egy magyar vacsorára, így két hét múlva már ők ültek a mi asztalunknál. Nem kíméltük őket, a menü tócsi volt, majd gulyásleves pogácsával, végül mákosguba saját kifliből. Mindehhez magyar bort kortyolgattunk, hála a nagojai Pince borüzletnek. A menü jól sikerült és ahogy az lenni szokott, már a leves után mindenki nagyokat szuszogva fogta a hasát. A legnagyobb sikernek azt könyvelem el, hogy a két kislánynak nagyon ízlett a leves, még repetát is kértek.

Japán szomszédolás

Mikor január elején visszajöttünk a karácsonyi látogatásunkból, kedvenc szomszédaink azzal a szomorú hírrel vártak minket, hogy hamarosan elköltöznek. Szerencsére nem messze, csupán negyed óra sétára. Invitálást is kaptunk tőlük egy „házavató” vacsorára március közepére. A két kis-nagylány már a lépcsőház kapujában izgatottan várt minket, majd felkísértek a 10. emeletre. Nagy volt a viszontlátás öröme, ráadásul a család azóta kiegészült egy férfi-taggal is. :)

Nintendo kölykök

Az illatok alapján ők is nagyon készültek, hogy jól lakassanak minket. Előételként japán édességet kaptunk, ami többféle töltött mocsi volt: epres, cseresznyés és fehércsokis. Eddig nem nagyon rajongtam a mocsis dolgokért, de a fehércsokis nagyon ízlett! Majd jött egy kis sertésből és zöldségekből készült miso leves. Volt benne répa, japán jégcsapretek, illetve konjak. Én eddig csak konjak lisztről hallottam, viszont ez egy gyökérzöldség féle, amit itt előszeretettel használnak és eléggé gumicukros állaga van főve. Volt még egy kis pizza, csirke nuggets, illetve egy nagyon finom majonézes uborkás-káposzta saláta. Emellé még jött egy népszerű japán étel, a karaage, ami igazából rántott csirkecomb filé, viszont a panír itt csak keményítőből és lisztből áll. Pupig laktunk, ráadásul az ételek mellé finom (!!) sake-t kortyolgathattunk, lefojtva egy kis gyöngyöző borral. Itt a beszélgetés kézzel-lábbal, Google fordítóval ment, de már egyre jobban megértjük egymást. :) Nagyon megszerette egymást a két család, így nagy búcsú ölelések közepette megbeszéltük, hogy még mindenképpen megpróbálunk találkozni a hazautazásunk előtt, illetve hogy nagyon várjuk őket Magyarországra. A plusz egy találkozás sikerült is, utolsó szombatunkon együtt vacsoráztunk. Ismét egy jó hangulatú este volt, mely során rengeteg megható búcsúajándékot is kaptunk tőlük...könnyes este volt, végleg elbúcsúzni sem volt könnyű. Az utazás elején egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen jó barátság alakulhat ki majd bárkivel is. Nagyon fognak hiányozni.

Virágzó Japán

Hirashiba park

Japán egyik leghíresebb eseménye a cseresznyefa virágzás. A cserkón kívül is van azonban élet, s a japánok szeretik megadni a módját mindenfajta virágzásnak. Így kaptunk egy tippet, hogy február közepén látogassuk meg a Toyota-ban lévő Hirashiba parkot, mert rengeteg sziromba borult szilvafában gyönyörködhetünk. Egészen pontosan 37 félében és összesen 530 darabban. Így is tettünk, s miután nagy nehezen megtaláltuk a parkolót, elindultunk a szilvafácskák között. Egy kicsit még korán voltunk, mert nem volt még tömeges virágzás, de bőven láttunk szépségeket és szimatoltunk jó kis tavaszi illatokat.

Emellett a park nagyobb volt, mint elsőre látszott, mert a gyümölcsösön túl egy kis utacska vezetett az erdőbe. Tavaly nyáron de nem mertem volna bemenni a kígyók miatt, de most már teljes nyugalommal néztem, ahogy Zsombi az avart csapkodja az éppen aktuális kedvenc botjával. Hangulatos kis erdei ösvényen haladtunk egyre felfelé, majd kiértünk egy magasan fekvő pihenő tisztásra, ahonnan, azt nem mondom, hogy szép, de teljes kilátásban volt részünk Toyota városára. Mert hogy Toyota jó város, de szépnek nem igazán mondható.

Ezután tovább mentünk lefelé és azt vettük észre, hogy utunkat egyre több és több Buddha szobrocska szegélyezi. Mindenhol ott voltak és mindegyik előtt volt egy kis „itató”, mely arra szolgál, hogy vizet ajánlhassanak fel nekik.

Tovább haladva gyönyörködtünk a hatalmas bambusz fákban és az otthon csak cserépben látott, ámde itt hatalmasra és vadon nőtt gyompálmákban.

Az elszabadult gyompálma

Kilyukadtunk egy templomnál, majd onnan egy játszótérre vezetett az utunk, s itt rá is jöttem, hogy Zsombival nyáron már kalandoztunk erre, csak épp a másik irányból.

Kis játszóterezés után újra a szilvásban találtuk magunkat, s néhány búcsú szippantás után el is indultunk haza.

Sakura

Sajnos az időjárás nem kedvezett számunkra az utolsó két hétben. Szinte minden nap esett, persze főleg akkor, mikor már Ricsi sem dolgozott. Így pár tervezett programunk elmaradt és a híres cseresznyefavirágzásban (Hanami) sem nagyon tudtunk gyönyörködni a napsütésben andalogva. Véletlenül azonban már március elején elcsíptük a szárnyait bontogató virágzást, amikor harmadszorra is meglátogattuk az állatkertet és a hozzá tartozó botanikus kertet. Utolsó látogatásunk óta jócskán virágba borul a hatalmas park, s az első virágzó cseresznyefákat (sakura) többen fényképezték. A japán cseresznyefák érdekessége egyébként, hogy ezek nem gyümölcsfák, hanem meddő díszfák, így termésük nincs. Rózsaszín virágzata és levelei azonban ehetők, szóval kezdem kapizsgálni, hogy a múltkori, "sakura" ízű sütim sem klasszikus cseresznyés volt. :) A cseresznyefavirágzás egyébként Japán nemzeti jelképe, s a nemzeti öntudatot szimbolizálja. 

Zöldövezet

Tsuruma park

Tekintve, hogy már csak pár hetünk volt hátra, egyik nap újra keresgélni kezdtem a neten, hova tudnánk még akár hétköznap is elmenni. Nagoya-ban több parkot is találtam, melyek közül elérhetőség és felszereltség szempontjából is a legvonzóbbnak a Tsuruma park tűnt. Egy szép napos március eleji napon fel is pakoltuk a kis piknikünket és nekiindultunk. Szerencsére a mi vasútvonalunkon helyezkedik el a park, így átszállás nélkül háztól parkig kb. 1 órás nyugodt utunk volt. Felérve az utcaszintre csak át kellett mennünk az úton és már üdvözölt is minket a park színes virágokkal övezett táblája.

Elindultunk befelé. Séta közben nagyon tetszett, hogy rengeteg kimonoba öltözött nő üldögélt a parkban és fogyasztotta el ott az ebédjét. Először egy hatalmas szökőkutat járhattunk körbe, majd jött a rózsák kertje (sajnos ebben gyönyörködni még nem tudtunk), egy mutatós zenepavilon, majd egy kis tavacska, ami igazi japán kert hangulatot árasztott és eszméletlenül karban volt tartva.

A tó tele volt teknőssel és kacsával, így kerestünk is egy jó kis helyet, letelepedtünk és megettük a vajas zsemlét és a palacsintát. :)

Ezután Zsombi a lapátjával megigazított jó pár követ, melyeket a parktervezők egyértelműen rossz helyre tettek, majd egyszer csak kilyukadtunk a JÁTSZÓTÉREN! Igen, ez maga volt a nagybetűs játszótér. Végre megtaláltuk az eddigi legjobbat. Sok-sok hinta, megszámlálhatatlan csúszda, homokozó és mindez egy helyen! El sem hittük, de még Zsombi is olyan boldog lett, hogy egy „Szupeeer” csatakiáltással vetette bele magát a homokozóba. A hely szelleme olyannyira magával ragadott minket, hogy a kisfiam konkrétan 3 órán keresztül meg sem állt. Nagy nehezen végül rávettem, hogy induljunk haza, régen volt már ilyen, de be is bólintott az úton.

Persze hétvégén már ismételtünk is apával kiegészülve, megmutattunk neki mindent ebben a szuper parkban! Ez alkalommal egyébként nagyon jó idő volt, kb. 23-24 fok. Ez elég is volt a japán szülőknek ahhoz, hogy csemetéiket bátran beengedjék rohangálni a játszó melletti kis patakba/szökőkútba.

Tokugawa kert és művészeti múzeum

A Tokugawa kertet és a mellette helyet foglaló Tokugawa Art Museum-ot már nagyon régóta meg szerettük volna nézni, mert híresen ez a legszebb park Nagoya-ban. Viszont, valahogy sosem jött úgy ki a lépés hétvégén, illetve hétköznap, tömegközlekedéssel nem olyan egyszerű eljutni oda. Nade egyik este egy prospektust nézegettem, amiben benne volt egy szamuráj ruha a múzeumból. Zsombi rámutatott, hogy ezt nézzük meg én meg kaptam az alkalmon és rámondtam, hogy holnap megyünk! Szerencsére másnap reggelre is kitartott kisfiam elszántsága, így viszonylag emberi időben sikerült elindulnunk itthonról. Bő egy óra utazás után be is léptünk egy „hátsó” bejáraton a parkba, ahol rögtön nyugtáztuk is, hogy hazafelé lesz egy jó kis játszóterünk.

Gömbmászóka, jeeee! És még forgott is

Itt már táblák navigáltak minket, hogy merre találjuk a múzeumot és a kertet. Követve a tábla által kijelölt irányt, rögtön egy árnyas, félhomályos, sűrű növényzetű és sziklákkal övezett sétányra értünk, ami nekem irtóra tetszett. Kicsit azt a misztikus hangulatot idézte, mint amit Gamagoriban, a Takeshima szigeten érezhettünk.

Nem sokkal később egy rendezett, főleg betonos előtérre érkeztünk, ahol is a múzeum foglalt helyet. Zsombi már hajtott, hogy menjünk be, nézzük meg a szamurájokat! Mentünk is, megvettünk az 1600 jenes kombinált jegyet (múzeum+kert) éééés végig néztünk egy elég uncsi múzeumot. :) Igaz szamuráj volt…vagyis a ruhájuk és a felszerelésük persze, összesen kettő darab. Ezután leginkább az 1800-as évek végéről származó ruhák, házak kicsinyített másai, rengeteg japán nyelven íródott szöveges emlék, festmények, stb. Szóval ez egy tipikus művészeti múzeum volt, ami a japán embereknek biztosan nagyon érdekes és a bemutatott Tokugawa dinasztia kb. annyira jelentős számukra történelmi szempontból, mint nekünk az  Árpád-ház, de számunkra nem adott túl sokat, gyorsan végig is mentünk rajta. Emellett fényképezni sem lehetett, csakis az előcsarnokban kihelyezett néhány kiállítási darabot.

Tokugawa Art Museum

Szomorú Szamuráj

Időszakos babakiállítás, a Tokugawa-hölgyek hatalmas gyűjteményéből

Siettünk is át a gyönyörű kertbe. A kertet az 1600-as években hozta létre Tokugawa Mitsumoto, a Tokugawa klán második uralkodója. Végig a családot szolgálta, mint rezidenciájuk, majd a család 19. vezetője 1931-ben úgy döntött, hogy a helyet megnyitja a nyilvánosság előtt és a területet Nagoya városának adományozza. Jól tette.

A főkapu, mely azon kevés műemlékek egyike, melyet nem ért bombázás a II. világháborúban, így eredeti állapotában maradt fenn.

Ez az a park, amire azt lehet mondani, hogy igazi japán kert stílusa és hangulata van. Már belépés után rögtön egy hídra lépünk, melyről lefelé kell néznünk, ugyanis a park többszintes. Lentről majd egyébként kiderül, hogy valójában egy kis vízesés tetején álltunk.

Az első híd után jön a második, majd a harmadik, és így tovább, ugyanis a kertet behálózzák a vízfolyások, kisebb-nagyobb vízesések, amelyek mentén tekergőző ösvényen andaloghatunk a gyönyörű környezetben. A park egyszerre vadregényes és rendezett, mindenki megtalálhatja a kedvenc zugát.

A középpontban a kristály tiszta vízű Ryusen tó áll, tele hatalmas és éhes Koi ponttyal. Itt sajnos Zsombit elvesztettem, rosszul mértem fel az éhség és az álmosság szintet, így a város legszebb parkja egyben a leghisztisebb is lett ezen a napon.

A parton állt egy elegáns kétszintes épület, jelezve, hogy az emeleten étterem működik. Mentünk is gyorsan, hogy együnk valamit, majd megláttam, hogy egy menü hét fogásból áll és kb. 7-8 ezer jen a ára. Nem túl megértő kisfiammal közöltem, hogy ez nem a mi helyünk. Szerencsére a közelben találtunk egy már jól ismert étteremláncot, a Coco-t, mely rizst, rántott húst és curry szószt kínál. Tökéletes! Belaktunk, majd 5 perc tán Zsombi már durmolt is a babakocsiban. Világbéke! Amíg Zsombi aludt, én visszatértem a kertbe és napfürdőztem egyet, ébredés után pedig meghódítottuk a már említett játszóteret.

 Szórakozás

Kariya highway oasis

Ricsiéket minden hónapban elviszik vezetni, hogy mindent megtegyenek biztonságos közlekedésünkért. Ezeket az alkalmakat az oktató kolléga azonban  - a japán fegyelmet megszégyenítő módon -  mindig olyan helyre szervezi, ahol lehet egy kicsit pihenni, nézelődni, szórakozni. A legutolsó vezetés leckén a Kariya Highway Oasis volt a cél, s a fiúknak ez annyira tetszett, hogy hétvégén vissza is mentünk oda hárman. Kariya Toyota-tól délre, egy bő fél órára fekszik. A Kariya Highway Oasis egy kicsit a retro vidámparkok hangulatát hozza, kategóriájában mégis ez a harmadik leglátogatottabb hely Japánban. Van mindenféle pénzbedobós izgő-mozgó, céllövölde, „UFO”, körhinta, gokart-szerű pálya, s nagy örömünkre egy kisvasút is.

Az árak is retrok voltak, mert szinte mindenhova 50 jen (150 Ft) volt egy kör, a komolyabbakért elkérhettek akár 100 jent is! A vurslis elemek mellett volt egy hatalmas óriáskerék is, amit mi most csak lentről csodáltunk meg, illetve 3-4 féle játszótér a gyerkőcök számára. Zsombi kedvence a miniatűr Fuji volt, aminek a tetejére többféleképpen is fel lehetett - volna - mászni, de majdnem mindig az lett a vége, hogy a hegymászók lecsúsztak róla.

Ezután még kipróbáltuk a kötélpályás-mászókás részt, majd megvacsoráztunk. Én egy régóta áhított ramen levest ettem, ami nagyon finom volt! (Esküdni mernék, hogy csirkepaprikás szaft volt benne, de lehet, hogy csak halucináltam :))

Nomikai partyk (Ricsitől)

Talán egy régebbi bejegyzésben írtunk már az italozós estékről, amiket nomikai party-nak hívnak. Mostanában kijutott belőle a búcsúzások miatt. Ilyenkor elmegyünk egy étterembe, ahol általában 2 órát tartózkodunk, majd a csapat lendületétől függően elmegyünk egy másodikba is. Jókat beszélgetünk, a távozók kis beszédet mondanak, a vezető pedig megköszön mindent. Jó hangulatú estéket töltöttünk a társasággal. Ami meglepő volt, hogy az úriember - Imamura-san - aki vezetést oktatott nekünk havonta (lásd Kariya Highway Oasis), elhívott minket egy utolsó utáni búcsúbulira, melynek végén könnyezve köszönt el tőlünk, mert nagyon élvezte, hogy együtt dolgozhatott velünk, és kérte, vigyázzunk a kollegáira Magyarországon. Ezen felül Attilával energiát fordítottunk azokra a régi japán ismerőseinkre, akikkel anno együtt dolgoztunk otthon. Össze is jött egy jópofa brigád, 7 régi kollégával, illetve én addig-addig ügyeskedtem, míg egy távolban (Tokyo-ban) dolgozó régi ismerőssel is összefutottam. Shikishima-san volt az első japán főnököm még 2008-ban, és most, 11 év után sikerült újra összefutnunk. Ezeken nomikai-okon megjelentektől eddig mindig úgy köszöntünk el, hogy lehet, hogy soha többet nem találkozunk, de eddig mindig volt alkalom egy-egy újabb beszélgetésre, szóval én bizakodok. Ki kell használni a multiknak azt az előnyét, hogy olyan emberekkel hoz össze a sors, akikkel egyébként zéró eséllyel futnánk össze az életben...

5 napunk maradt még ebben a csodálatos országban, s ez az 5 nap nagyon hamar el fog telni. Több, mint egy hete szortírozunk, csomagolunk, takarítunk, illetve még beszerezzük az utolsó szuveníreket. 29-én viszik is el minden cuccunkat, hogy utánunk küldjék azokat repülővel, illetve hajóval, majd másnap megtörténik a kiköltözés kis lakásunkból. Így utolsó esténket már egy nagoya-i hotelben töltjük majd, ahonnan másnap délelőtt indulunk Shinkansennel Oszakába. Utolsó lendületünkkel még gyönyörködünk kicsit ebben a városban is, ugyanis a gépünk majd csak éjfél előtt nem sokkal indul, s kb. 30 óra elteltével meg is érkezünk az Otthonunkba. 

"Ezek csak a házak.
Az otthon az valami más."