Egy kis technikai szünet után újra itt vagyunk. Történt ugyanis, hogy a kiút alatt a laptopunk kijelzője ripityára tört. Eddig a szállásunk tévéje és egy HDMI kábel segítségével tudtuk használni a gépet, de mivel a héten költöztünk végleges szállásunkra, így monitort kellett kajtatni... Megvan ez is, viszont most még visszaugrunk az időben egy kicsit... A klaviatúra most Ricsi kezében.
Három nap Nagoya után tehát újra úton voltunk, vittek minket Toyotába, ahol az életünk zajlani fog 10 hónapig. Mondanom sem kell, azért ez sem volt teljesen egyszerű. Néhány hétig ugyanis egy ideiglenes szálláson kellett élnünk. Természetesen ez az újabb "ideiglenes kitérő" is a covid számlájára írható. Alapesetben, ha valaki kiköltözik Japánba, akkor a cég biztosít neki néhány nap kint létet hónapokkal a tényleges utazás előtt. Ekkor az illető kiválaszthatja a lakást, bankszámlát nyithat, bútorokat választhat, stb. Mivel Japánba élő ember nem léphetett be sokáig, így nekünk nem volt lehetőségünk a fenti műveletre, tehát a végleges lakást is itt kint kellett kiválasztanunk, csak úgy, ahogy a bankszámla nyitást és az egyéb regisztrációkat is itt kint kellett intéznünk. Az ideiglenes apartman azért már jóval kényelmesebb volt, mint a nagoyai hotel: két szoba, konyha és egy kis tér, ami már jól jött. Ráadásul ugyanebben az apartman óriásban lakik az összes kint lévő, és ezzel a projekttel foglalkozó magyar, szóval úgy tizenöten lehetünk.
Az apartmanunk mellett futott a vasúti sín (fent). Alatta elég hosszan egy barátságos patak, Koi pontyokkal.
A város egyébként itt a "szigeten" nem számít kifejezetten nagynak a maga körülbelül 420.000 lakosával. Az autó márkával való név egyezés nem a véletlen műve: 1959-es átnevezéséig a várost Koromo-nak hívták és a Toyota gyár növekedése és hírneve miatt kapta mai nevét. Azért valljuk be őszintén, furcsa lenne Esztergom helyett Suzukiba vagy Fehérvár helyett Videotonba érkezni, nem? Szóval megjöttünk, berendezkedtünk és elindultunk bevásárolni a helyi szupermarketbe. Szegény Bombó nem annyira értékelte az új helyzetet, így kb. 30 percen belül egész Toyota megtudta, hol lakik a Magyarok Istene. Teszem hozzá, ez nekünk is új információ volt, legalábbis ilyen formában. Szerencsére hamar találtunk elfoglaltságot neki, általában vonatok formájában. Másnap mentem is dolgozni, így indultak a szürke hétköznapok. Utóbbi témáról friss Pulitzer-díjas feleségem ír majd részletesen :)
A szimpatikus apartman-óriás, ami igazából magyar házzá változott. Elnézést, csak Google Maps-es képünk van róla, de legalább igényesen megjelöltem az erkélyünket :)
Az első igazi családi vacsi. A mosoly annak szól, hogy találtunk császárszalonnát :)
Én most írnék még a letelepedés lépéseiről és nehézségeiről. Az első számú tényleges akadály, a nyelv. Ezzel a regisztrációs napunkon találkoztunk. Első utunk a bevándorlási irodába vezetett, Toyota-ban. Mentünk Attilával és a Japan Mobility-vel. Itt sajnos annyira nem beszélnek angolul, hogy néhány évvel ezelőtt a bevándorlási hivatalt "Alien office"-nak hívták. Oké, hogy idegenek vagyunk de azért a bolygó egyezik, még ha néha nem is tűnik úgy. Szóval mára már javult a helyzet és az angol "immigration" és "inhabitants" szavak kerülnek elő. Barátságosabb, na. Szerencsére segítőink angolul kiválóan beszélnek, profi segítséget nyújtottak, így sokszor csak ülnünk kellett és várnunk. Aláírattak velünk egy halom papírt, sőt volt, ahol saját kézzel kellett kanjit írni - vagyis inkább rajzolni. Ez a hivatalos része a napnak kb. két és fél órás procedúra lett, melynek végén hivatalosan regisztrált, engedélyezett és szívesen látott földönkívüliek, illetve rezidensek lettünk. Olyannyira teljes jogúak, hogy Toyota városa Zsombi után már utalta is nekünk az itteni havi családi pótlékot ami több Yen, mint ahány Forint az otthoni.
A nem túl megterhelő délelőtt után indultunk bútort választani magunknak, Nagoya-ba. Előzőleg már elvittek minket lakásokat nézni, ki is választottunk egy kényelmesnek tűnő lakrészt Toyota Josui nevű városrészén (az itteni közigazgatási rendszerről majd akkor írunk, ha már érteni fogjuk. Nem intézik el úgy, hogy megye-város-utca, hanem sokkal több rétegű az ügy. Ráadásul nincs utca, meg házszám, hanem épület név van és kész... sokszor a GPS-be a telefonszámot kell beütni, azt könnyebben megtalálja, mint a "címet", legalábbis Zsófi, a japán tanárunk erről számolt be). A bútorválasztás viszonylag egyszerű volt, bár vontatott, mert elég sokszor számoltak utána, hogy nem léptük-e túl a keretünket. Ez a keretösszeg számomra még ma is rejtély... őszintén, fingom sincs, mennyit költhettünk és ebből mennyit használtunk fel.
A délután további része tartogatta azonban a legnagyobb meglepetést. Ugyanis a legnagyobb tortúra, a mobiltelefon beszerzése. Behozni szabad, de állítólag 90 nap után csak azok a készülékek működnek, amiken van egy úgynevezett "Giteki Mark". Ez tanúsítja, hogy a készülék megfelel a japán kommunikációs törvény szabályainak. Természetesen a mi telefonjaink is megfelelnek, de nincs rajtuk ez a "Giteki Mark", így azt az infót kaptuk, hogy három hónap után lekapcsolják a hálózatról. Ezért venni kellett egyet, ráadásul japán SIM kártyával. Most képzeljetek el egy helyzetet, vagy emlékezzetek vissza egy fontosabb hitelbírálatra az életetekben: vártok, izgultok, hogy meglesz-e a kocsi, a lakás, vagy akármi. Ezt a stresszt szorozzátok meg kettővel, emeljétek négyzetre, és nagyjából a japán telefon vásárlás szintjén jártok. Átvilágítottak minket, hitelképességet néztek, annyi papír volt megint, hogy a 3/A osztállyal nem gyűjtöttünk annyit a '95-ös papírgyűjtéskor. Körülbelül három óra múlva megszületett a döntés: KAPUNK TELEFONT!! A Japan Mobility munkatársai tapsolnak, az ügyintéző gratulál. Mindez havi 3000 JPY (kb. 9 000 HUF) költség miatt. Parádé.
Azért a nagy telefon mizéria közben volt idő másra is :)
Ezzel végeztünk, közölték, hogy most be kell menni a Postára, máig nem tudom miért. Először hitetlenkedtünk, mert 7 óra volt már, de ez itt nem gond, a Posta vígan nyitva van még. Bementünk, leültünk, intézkedtek. Mi már eléggé fáradtak voltunk, de a két Mobility-s hölgy ment, mint akit felhúztak. De ezután sem a vacsi jött, még ki kellett választanunk a háztartási eszközöket. Este fél 8 körül érkeztünk a helyszínre, egy bitang nagy áruházba. Gica szépen összevadászott mindent, mi addig Zsombival (aki egyébként hősiesen végig csinálta a napot), a játék részlegen leragadtunk egy kiállított vonat pályánál...természetesen.
Az új bébiszitterünk
Szóval a japán ügyintézés elég kettős: alapos, és gördülékeny, de elég lassú. Bár, ha azt veszem, hogy mennyi mindent sikerült elintézni egy nap alatt, akkor azért elégedett lehet az ember. Mondjuk a profi asszisztencia nélkül ez nekünk legalább 5 nap lett volna...
|
|
A bejegyzés trackback címe:
https://japanbanazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr6317878923
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.