Big(s) in Japan

A japán nyár gyilkos. Tudom, hogy most otthon is nagy bajok vannak, így nem szeretném dramatizálni a dolgot. A természet itt virágzik, ugyanis minden héten kétszer-háromszor leszakad az ég. Nem a természetnek gyilkos az itteni nyár, hanem számunkra nehéz, ugyanis a folyamatos 32-36 °C mellé egy konstans minimum 60%-os páratartalom társul. Az esős napokon a 80%-100% sem ritka. Ez nagyjából azt jelenti, hogy pislogsz kettőt és még a kis lábujjad alatti mikro-piszok is izzadni kezd. Egy ilyen meseszép hétvégén döntöttük el a kint tartózkodó magyarokkal, hogy bevonatozunk Nagoya-ba, megnézni a híres akváriumot…

Nagoya Aquarium

…nem csalódtunk. A vonataink pontosan érkeztek, azt hiszem kétszer kellett átszállni (és csak egyszer szálltunk rossz irányba!), de szerintem 10 percnél többet nem vártunk összesen. A miérteket itt lehet elolvasni. Nagyjából egy óra alatt bent voltunk a helyszínen. Ahogy kiléptünk a klimatizált vasútból, szinte falként ütköztünk a nyárnak, ami a szabadban várt ránk. A nagoya-i kikötőben jártunk ekkor (Nagoya Port), ahol igazán impozáns látványt nyújt az akvárium épülete, melyet egy hatalmas kupola ural.

A pénztárnál viszonylag hosszú kígyó sor kígyózott, de ezt a működő pénztárak hamar elfogyasztották. Vettünk egy-egy kombinált jegyet, mely a vízivilág mellett érvényes a közelben állomásozó, nyugdíjazott, anno az Antarktiszon szolgálatot teljesítő expedíciós hajóra, illetve a szomszéd kilátó toronyba is. Kedvenc japán tanárunk – Zsófi, és b. férje Attila - szerint a hajó nagyobb truváj, mint az elsődleges célpontunk, szóval kíváncsian vártuk a mókát. Ezt a mókát nem aprózták el. Alighogy beléptünk az akváriumba, rögtön a hatalmas delfin medence üvegezett oldalnézetének ütköztünk, ahol nagy viháncolás folyt éppen. Szintén az előtérben a delfinektől jobbra a kardszárnyú delfint, vagy ahogy a japánok hívják: GRAMPUS-t is meg lehetett szemlélni. Ha jól tudom, angolul is grampus… a japánok előszeretettel vesznek át angol szavakat, szinte mindenre.

Ők köszöntik a vendégeket

Szóval, kicsodálkoztuk magunkat, majd Zsombi közölte, hogy akkor irány a pingvinekhez. A Veszprémi Állatkertben Mimiékkel történő többszöri látogatások alkalmával már örök barátságot kötött velük, így szerette volna felkeresni őket. Búcsút mondtunk a többieknek, és elindultunk. Ekkor még nem tudtuk, hogy konkrétan a pingvinek helye a bejárattól a legtávolabbi pont, így szép kirándulást tettünk meg értük. Közben persze megnéztük Japán vizeinek élővilágát, felsorolhatatlan mennyiségű hal-, illetve más egyéb fajjal találkoztunk. Láthatóak gyönyörű teknősök, ijesztően nagy rákok, illetve mindenki a „Némó nyomában” c. animációból.

Hosszú út volt, de meglettek a pingvinek.

Az egy halként mozgó haltömeg.

A nap fénypontja mégiscsak a delfin show volt. Ehhez fel kellett mennünk a felszínre, ahol egy gyönyörű, nagyjából 5 000 férőhelyes lelátóról lehet szemlélni a naponta többször megrendezésre kerülő bemutatót. A lelátó aköré a medence köré épült, amit belépésnél lentről láttunk. A produkció sajnos csak 15 perc, és ezalatt az idomárok rengeteget beszélnek (csak úgy, mint itt Japánban minden és mindenki, a lifttől elkezdve az áruházi eladóig), de így is sok trükköt és látványelemet tartogatott a show. Később még a kardszárnyú gyilkos bálna-delfin-grampus is bemutatózott. Ez a 15 perc talán kevésbé látványos, de nem kevésbé érdekes. Célba vettük még a „pingivn séta” címet viselő produkciót is, de mivel ez azzal járt, hogy szabadtéren, a körülbelül 38°C-ba kiengedig csóri totyogókat, így inkább ehhez nem asszisztáltunk. Zsombi ekkor már – napi- és menetrendszerűen -  aludt a babakocsiban, így visszahúzódtunk az épületbe és megnéztük a következő delfin show-t alulról. Ugyanis bent is alakítottak ki kisebb  lelátó-szerű pihenőt. A végén a shop-ból elhoztunk egy pingvint, aki azóta büszkén viseli a Pingosz nevet, és Zsombi mellett a helye az ágyban.

Impozáns lelátó nekünk, tágas medence a delfineknek. Nem hittük el mi sem, de tényleg nem csináltunk olyan képet, amin akár csak egy delfin is ugrana...  

Az akváriumban egyedül enni nem tudtunk…a korgó gyomrunk árán kell megtanulnunk, hogy Japán hiába a csúcstechnológia országa, nagyon kevés helyen lehet kártyával fizetni, főleg az ételért. Éppen kiválasztottuk az kihelyezett „étlapról” (ezek Japánban kirakatba felsorakoztatott élethű műanyag kajákat jelentenek) a guszta kis krokodil burgert (kicsit fura érzés volt, hogy 10 perce csodáltuk meg az élő társát), mikor szembesültünk, vele, hogy csakis készpénzt fogadnak el. Így maradt az otthon elcsomagolt sós keksz és babacsinta. Ja, a rendelés egyébként érdekes volt, személyzet helyett egy automata gép volt kihelyezve, ahol kiválasztottad az ételt, kifizetted, kaptál egy számot, és valahonnan bentről szóltak, hogy kész van. Megkaptad és leülhettél a kihelyezett asztalokhoz megenni.

Ezután elindultunk az expedíciós hajóra, ami, mint kiderült, valóban megéri a pénzét. A hajó a Fuji nevet viseli, és 1965-től több, mint fél tucat expedíciót tejesített az Antarktiszra, óriási lökést adva a japán kutató életnek. Megtartották eredeti jellegét, és pontosan úgy is lett berendezve, hogy a lélekvesztőn zajló életet mutassa be: a kabinokban matrózok viasz másai kártyáznak, levelet írnak, nézegetik személyes tárgyaikat, a rádiós morzézik, a tisztek térképet nézegetnek. Egy helyütt egy ágyba karcolt eredeti üzenetet is olvashatunk láthatunk. Remek, és egyedi levezető program volt ez az akvárium után, bár Zsombinak nem annyira tetszettek a szűk járatok a hajón. Annál inkább a tatján kiállított expedíciós helikopter. 

Anya-hajó. Háttérben a Fuji.

A helikopter kihozta egálra a múzeumot Zsombinak is.

Még antarktiszi meteorit is jutott látnivalóként. 

A hajóhoz tartozó parkban állítanak emléket két szánhúzó kutyának, akiket egyszer egy vihar miatt ott kellett hagyni az sarkvidéki táborban. Több hét után a kutatók visszatértek, és meglepetésükre élteben találták mindkét hős ebet. Gyanítom ez a történeti alapja a 2006-ban bemutatott Kutyahideg című filmnek. Ezzel a szívmelengető élménnyel indultunk hazafelé. Muszáj volt, mert másnap is nagy élmény várt ránk.

Nagoya Grampus – Kashima Anthlers (J-League meccs)

Vasárnap sem maradtunk delfinek nélkül. Még június közepén tudtam meg, hogy a Toyota belvárosában található igen impozáns, 48 000 férőhelyes stadion évente többször is otthont ad a nagoyai futballcsapat első osztályú meccseinek. Mit ad Isten, a következő alkalom éppen június végén következett, így elkezdtem jegyet vadászni. Azt mondták menjek be egy Convinient Store-ba (konvinyi, ezekről itt olvashatsz), mert ott jegyet is lehet kapni. Sajnos nem így lett. Nem maradt más, mint az online vásárlás, ami nekem, mint japánul se nem olvasó, se nem író embernek egy tortúra. Megkértem hát az egyik kollégát, aki egész pontosan 3 perc alatt szerzett nekünk 4 jegyet. Zsombit otthon érdekelték ezek a dolgok, szereti a kézimeccset, és a jégkorongba is belekóstolt már, így nekivágtunk, természetesen dobbal felszerelve. Velünk tartott a magyar kirendeltség egy tagja, aki egész szűk értelembe vett földim: Bucival egy utcából származunk, régen sokat rúgtuk a bőrt a Szabolcska Mihály utcában a színes házak előtt kijelölt "focipályákon".

A Nagoyai Bányász... akarom mondani a Nagoya Grampus "nyári lakjának" bejárata

Ki gondolta volna, hogy a Sárga házi grundról egyszer eljutunk ide. Persze csak mint nézők...

A meccset már hetekkel előtte zászlók és plakátok hirdették Toyota városában, ennek megfelelően az állomástól a stadionig kb. 20 perces sétával vezető széles utcán hömpölygött a tömeg 2 órával a meccs előtt. A létesítmény körül hatalmas kirakodás várt ránk. Büfé és fagyis kocsik tucatjai, vércukor mérés, focis élmények, de csupa olyan dolgok is (pl. csokrokat kínáló virágárus), amik nem kapcsolódnak a focihoz, vagy a csapathoz (legalábbis látszólag). Sikerült a csapat sátrából egy vörös-narancs zászlót szerezni, ez Bombónak nagy vágya volt már, mióta kiértünk a szigetre. Ezután zsákmányoltunk egy fagyit, majd bementünk a stadionba. Messze nem volt telt ház, de kb. 18 000-en így is összejöttünk. A belépés sima volt, még ajándék Grampus pólót (vagy valami olyasmit) is kaptunk. Viszonylag impozáns látványt nyújtott mindkét szurkolótábor, az egyik kapu mögött a hazaiak, legalább négy-ötezren, de sokan jöttek a vendégek is. Mondom, legalább a hangulat jó lesz. Erre jött a döbbenet: a meccs előtt bemondták, hogy a Covid miatt a következőket nem szabad: meccs közben beszélgetni, hangosan szurkolni, egyéb dolgokat kiabálni. Amit szabad: tapsolni, maszkot hordani. És a durva szerintem nem az, hogy ezeket a szabályokat kitalálták, hanem, hogy a japánok be is tartják. Az 1-1-es végeredményt és egyébként elég tempós és élvezetes második félidőt hozó meccsen a két gólnál volt némi üdvrivalgás, de egyébként síri csönd és ütemes taps váltotta egymást. Nem tudom akad-e még ennyire fegyelmezett nép. Zsombi természetesen kiabált és szurkolt, alig lehetett a meccs után is elhozni a stadionból, e tekintetben apja-fia, úgy tűnik.

Kilométeres sorok foglalták el Toyota járdáit. Háttérben a Toyota Stadium

A hazai ultrák az AS ROMA táborához hasonlóan Gialo-rosso-nak hívják magukat (Narancs-vörös). 

Bombó vevő az effajta élményekre, ezt ki is fogom használni :)

A vendég drukker-had, előtérben a mi arzenálunk.

Kellemes kikapcsolódás volt az egész családnak, nincs kizárva, hogy jövünk még.