Big(s) in Japan

Végre itt vagyunk. 2021 nyara óta benne volt a levegőben ez a japán út a férjem, Ricsi munkája miatt. De persze, mint mindenbe, a Covid ebbe is beleszólt, nem is egyszer. Végül idén februárban vált biztossá, hogy utazunk, de a repülés pontos dátumát csak április elején tudtuk meg, így nem volt sok időnk felkészülni. Úgyhogy a Nagy család rohamtempóban intézett mindent, Ricsi az utazással és a munkával kapcsolatos összes feladatot igyekezett lebonyolítani a szervezőkkel, én pedig az itthon maradó lakásunkat készítettem fel az albérlőnkre, valamint pakoltam, szanáltam, szortíroztam. Hogy ez utóbbi ne legyen olyan gyors és gördülékeny, arról a két és fél éves kisfiúnk, Zsombi gondoskodott.

Mindjárt felszállunk!

Végül egy nagy szusszanással, a búcsú könnyeket törölgetve június 3-án lehuppantunk az Emirates üléseire. Nem tudtuk mire számíthatunk Bombótól a repülőúton, ő az a mindent vagy semmit típus, szóval vagy egy pokoli vagy egy mennyei útra készülhettünk. El sem hittük – talán mert az utóbbihoz közelebb voltunk – de nagyon sima utunk volt a lurkónkkal. Egy dubaji átszállással kellett repülnünk, így az út oda kb. 5 és fél óra volt, itteni idő szerint este 11 körül landoltunk. Kb. 3 órát kellett várnunk és hála a reptéri mozgó járdáknak, Zsombi nevetgélve lefutott ezalatt egy maratont és csak a végén dőlt ki a vállamon. Mondanom sem kell, már Dubajban nagy sztár volt a kis szöszi kék szemű gyerekünk, mindenki pacsizni akart vele a dolgozók közül. Ricsit csak szimplán egy híres focistának nézték (spoiler: nem utoljára!).

Zsombi meg sem érezte, hogy felszálltunk egy másik gépre és aludt is kb. 6 órát egyhuzamban. A gépen egyébként végig éjszakát is imitáltak, idomulva az aktuális napszakhoz. Mivel Japán épp hogy csak megnyitotta kapuit – az üzleti utasok előtt április, míg a turisták előtt május elején – nem volt tele a gép, mindenki dőlhetett jobbra-balra, tudtunk aludni néhány órát.

Zökkenőmentes átszállás

És itt most ejtenék pár szót arról, hogy az Emirates mennyire gyerekbarát légitársaság! Még itthon hívtam őket egy kérdéssel, kb. egy hónappal az út előtt. A diszpécser egyrészt időt nem sajnálva kutatta nekem a választ, másrészt kérés nélkül felajánlotta, hogy mivel kisgyerekkel utazunk, foglal nekünk egy kényelmesebb helyet. Már ez nagyon szimpi volt. Mikor felszálltunk Budapesten, Zsombi kapott is egy kis üdvözlő csomagot, amiben volt foglalkoztató füzet, színes ceruza készlet, plüss repülő, és egy nagyon menő válltáska. Majd egyszer csak a mosolygós stewardessek odalibbentek egy polaroid géppel és csináltak rólunk egy családi képet, amit egyből be is raktak egy fényképtartóba és megkaptuk ajándékba. Zsombinak természetesen külön gyerekmenü is járt, ráadásul (!!!!) névre szólóan (Mr. Zsombor Nagy + ülésszám). Ettől azért dobtunk egy hátast. Az más kérdés, hogy nem igazán ízlett neki a desszertet leszámítva, de a nagy herce-hurcában nem is csoda, hogy nem volt étvágya. A dubajból induló járaton szintén kapott egy csomagot, amiben pluszban még egy jó kis pelenkázó készlet is volt, illetve ott reggeli és vacsora is járt Mr. Zsombor Nagynak. Nem feltétlen gyerekbarát, inkább emberbarát, de mindkét járaton volt mindenkinek saját kis „TV-je”, ami tele volt rajzfilmekkel, így Mickey egérrel nagy barátságot kötöttünk. A reptereken biztosítva volt Emirates-es babakocsi is, ami hatalmas segítség volt az átszállásnál. Egy szó, mint száz, ezek az apró dolgok nagyban hozzájárultak a nyugodt repüléshez. Egy dolog azért nekünk, felnőtteknek kellemetlen volt…sajnos a kötelező maszk használat még érvényben volt a reptereken és magán a repülőn is.

A névre szóló menü

Japán idő szerint június 4-én, szombaton 17:30-kor landoltunk Tokyo-Narita reptéren, ami azt jelenti, hogy a budapesti felszállás óta már 19 és fél órája úton voltunk. Naritába érve felpörögtek az események, de aztán hamar belassult a rendszer és megismertük a japán körülményességet. A kötelező karantént 3 nappal az indulásunk előtt törölték el Japánban a Magyarországról érkezőknek, így a reptéren sokat még nem enyhültek a szabályok. Még itthon be kellett magunkat regisztrálni a My SOS alkalmazásba minden aktuális egészségügyi állapotunkkal, covidos oltásokkal és még sok más infóval együtt. Ezeket aztán ellenőrizték és ha mindent rendben találtak veled kapcsolatban, akkor kék színt kaptál, ami a szabadság színe a poszt-covid időkben. Sajnos az én adataimat csak kicsivel indulás előtt töltöttük ki és a repülőn, repülő üzemódban nem láttuk, hogy lett volna valami javítanivalónk, így én sajnos sárga lettem. Na, itt aztán kézzel-lábbal és hős férjem kezdő japán tudásával kimagyaráztuk a dolgot, nagy nehezen beléphettünk a reptérre egy kék papírral, amit úgy szorongattunk, mintha minimum egy „Szabadulhatsz a börtönből” kártya lenne a Monopolyból. Jöttek a szokásos csomagellenőrző pontok, ahol gyorsan haladtunk, de aztán jött egy kapu, ahol hiába volt a mindent legyőző kék papírunk, ajajj, Zsombókánkat nem regisztráltuk az applikációban, így nincs QR kódja, amit csippantani tudnak. Át kellett mennünk a piros zónába, ahol azok várakoztak, akik karantén kötelezett országból jöttek. Amíg Ricsi a harmat gyenge reptéri wifi és a majdnem lemerülő telefont életben tartó powerbank segítségével kreált egy QR kódot Zsombinak, addig a minket mosolyogva őrző reptéri dolgozóval elbeszélgettünk magyarországi kiruccanásáról. Nade, megvan a QR kód, mehettünk vissza a kapuhoz, de előtte megint kaptunk kék papírokat, amiből már egy fél pakli volt lassan, de hát biztos, ami biztos ugye… Végre átjutottunk a kapun, de akkor egy újabb regisztrációs pulthoz érkeztünk. Máig nem tudom miket töltöttünk ki és írtunk alá, de legalább sokáig tartott. A májunk, vesénk és egyéb belső szerveink még megvannak, így talán nem adtak el minket egy aláírással. Ezután jött ismét egy pult, ahol viszonylag rövid idő alatt készítettek nekünk egy fényképes igazolványt („Residence card”) ami a Japánban tartózkodásunk idejét dokumentálta. Amíg mi a bürokráciával küzdöttünk (legalább egyből volt valami magyaros), addig Attila, Ricsi kollégája, már kitartóan őrizte bőröndjeinket a kijáratnál, amit addig jól megszaglásztak a kutyusok. A fűszerpaprikát szerencsére nem szúrták ki, éhen már nem halunk. Már egy karnyújtásnyira volt a kijárat, de hát persze volt még egy VÁM kapu, még több kitöltendő papírral. Itt egy bő fél órát töltöttünk el, ami idő alatt Bombóka kérésére én tovább tökéletesíthettem a Bóbita és a Tavaszi szél című dalok dúdolását. A fennakadásnak az volt az oka, hogy sok otthoni cuccunk később érkezik majd utánunk, amihez viszont már most be kellett írni egy címet, ahova majd kiszállítják azokat nekünk. Az állandó lakhelyünk kiválasztása viszont csak két hét múlva volt esedékes, így nem tudtunk mit beírni, ezen ment a huzavona, a rendíthetetlen japán vámszolgálat munkatársa bizonygatta, hogy nem maradhat üresen a mező… Végül beírtuk az ideiglenes szállásunkat, ahol már biztosan nem leszünk, mire kiérnek a csomagok, de legalább kiszabadultunk… A teljes folyamat kb. 2 órába telt. Ezután egy ingyenes buszjárat elvitt minket a közelben lévő hotelba, ettünk egy életmentő vacsorát és mind a hárman pikk-pakk elszenderedtünk reggelig….ja, nem, de az első napok szépségei a jetlaggel és egy 2 évessel majd egy következő bejegyzés lesz. 

Megjöttünk!